Pages

2016. május 5., csütörtök

Nagyon hosszú beszámoló a Madách-féle Les Miserables-ről, amit senki nem fog elolvasni, de azért itt van

Nagyjából november tájékán vásároltam meg a musicalre jegyemet lelkemben kis rőzse dalokkal, (egészen konkrétan az évadban elérhető utolsó jegyet-szeretem azt gondolni, hogy rám várt) szóval gondolhatjátok mennyire vártam már. :D A Les Miserables a kedvenc darabom, olvastam, láttam többféle színpadi produkcióban, a 2012-es musicalfilmen, és többet foglalkozom vele, mint amennyit be mernék vallani, így aztán bőven voltak elvárásaim, a Madách azonban nem csak hogy beváltotta, de több szempontból felül is múlta ezeket.





Karakterek/színészek: Az est fénypontja számomra egyértelműen Debreczeny Csaba Javert-je volt, aki legnagyobb meglepetésemre a Valjeant játszó Tóth Attila alakítását is háttérbe szorította. Nem csak hangban, de egyébként abban is; elképesztően karizmatikus, szerethető Javert kaptunk tőle-- még sosem éreztem magam ilyen közel a karakterhez, vagyis pontosabban megfogalmazva, még sosem nem tudtam vele ennyire együtt érezni. Javert szerepének titka szerintem abban rejlik, hogy bármennyire is annak érezzük az adott narratívában, ő tulajdonképpen nem "rossz" meg "negatív" figura, csak egy korlátolt gondolkozású, de talpig becsületes és kötelességtudó ember, aki egész életében az előírt szabályok szerint élt, és nem is tud magának elképzelni más alternatívát. Ez az ő tragédiája, mert a végén amikor elengedi Valjeant, hiába cselekszik jót, a tett összeegyeztethetetlen az értékrendjével, és meghasonlik önmagával. Debreczeny Csaba játékából ez a kettősség remekül lejött, úgyhogy ezúton hivatalosan is a kedvenc Javert-emmé fogadom.




Tóth Attila Valjeanja is nagyszerű volt egyébként; először csalódtam, hogy nem a Miller Zoltános szereposztást látom, mert nagyon szeretem a hangját, de aztán erről félúton meg is feledkeztem, mert rendben volt az ének--bár Alfie Boe-nak azért jobban mennek a magasabb hangok. Fantine a Les Miserables Sansa Starkja, "bukása" számomra a ártatlanság elvesztésének tragédiáját szimbolizálja: végtelenül jóhiszemű, romantikus, naiv lélek, akit egyszerűen felőröl a nyomor, és karakteréhez én alapvetően egy lágyabb, kevésbé erőteljes hangot társítok, meg szelídebb vonásokat, de ez nyilván egyéni preferencia; Baranyai Annamária kifogástalanul énekelte el a dalait, de az én kedvenc Fantine-om marad változatlanul Anne Hathaway.



Kíváncsi lettem volna Solti Ádámra Mariusként (mindig is az volt az érzésem, hogy pazarlás a Barátok Köztben játszatni egy ilyen fellépésű és hangú fiatalembert) de nem vele láttam a darabot, hanem Borbély Richárddal, aki ellen az égvilágon semmit nem tudok felhozni, mert jó színész nagyszerű énekhangja van--kivéve azt, hogy túl jóképű, határozott és kicsit sem awkward, épp ezért nekem nem eléggé Marius. A könyvvel ellentétben, ahol rajongok érte, Cosette-et a musicalban általában nem különösebben szoktam megkedvelni, mert alig jut rá idő; ez most sem volt másként, de azt nem vitatom el tőle, hogy szép a színésznő hangja, és létezett köztük a kémia Mariusszal.


 Az Éponine-t alakító Simon Boglárka nagyon a szívem csücske lett, de róla tulajdonképpen már az előadásképek alapján is ezt mondtam. A Thénardierek (Weil Róbert és Sáfár Mónika) valami egészen frenetikusak voltak, és kellett is a jelenlétük, mint egy falat kenyér, mert azért háromórányi feszült dráma egy kis feloldás nélkül elviselhetetlen lenne. Tapsot is kaptak minden alkalommal, amikor színpadra léptek, ahogy a kis Gavroche is, akit Halász Dávidnak sikerült olyan ügyesen alakítania, hogy a kisfiú halála az egyik, ha nem a legtragikusabb pillanat legyen az egészben.



A Les Amis de l'ABC Enjolrast (Sándor Péter) leszámítva egy meglehetősen homogén barikádfiú-massza volt, megkülönböztető karakterjegyek nélkül, de ez nem meglepő, mert a musicalverzióban mindig azok. Nincs idő őket egyenként bemutatni, és a műfaj erre nem is nagyon ad lehetőséget--jönnek, énekelnek, forradalmárkodnak, és meghalnak. Az viszont fájt, hogy Grantaire-t ennyire elrontották; barikádfiú-massza ide vagy oda, ő azért minden eddigi általam látott produkcióban megmaradt a részeges cinikusnak, aki magasról tesz az ügyre, és csak a barátaiért érzett szeretet, és Enjolras iránti szerelme tartja őt a közelükben. Itt viszont nagyon úgy jött le, mintha szívből hinne a forradalomban és aktívan részt is vett mindenben a barikádon, ahelyett hogy a háttérben maradt volna egy üveg bor felett lamentálva. 



Enjolrasszal egyáltalán nem is volt interakció, ami részben a magyar fordításnak köszönhető, mert Grantaire része a Drink With Me-ből ami egy az egyben Enjolrasnak van címezve, konkrétan ez: "Drink with me / To days gone by /Can it be / You fear to die? /Will the world remember you / When you fall? /Could it be your death /Means nothing at all? / Is your life just one more lie?", na az olyan, hogy semmi köze az angol szöveghez. Nyilván az volt a cél, hogy kijöjjön a ritmus, de ez nagy hiányosság az eredetihez képest-- ebben a pár sorban Grantaire azt a kétséget és félelmet fogalmazza meg, amit mindannyiuk érez, de ő az egyetlen, aki ki meri kimondani. A 25. évfordulós koncertben Hadley Fraser és Ramin Karimloo gyönyörűen megoldották a jelenetet, lásd alant, ellenben a 2012-es filmben nincs is benne; elvileg leforgatták, de George Blagden twitteréről tudjuk, hogy sajnos-sajnos a vágás áldozatául esett. Ami tetszett viszont, hogy Grantaire-t színes bőrű színész alakította. (A könyvben "lehetetlenül csúnyának" van leírva, ami miatt én mindig görögnek képzeltem őt, mert a mediterrán bőr, dús, vastagszálú sötét haj, erősebb szőrzet magyarázat arra, miért nem tűnt attraktívnak a korabeli francia szépségideál szerint.)


Most, hogy ünnepélyesen szót ejtettem minden szereplőről, egyéb szempontok. A díszletek (amiről Erkel László díszlettervező tehet) na az valami egészen lenyűgözően gyönyörű volt, túlzás nélkül mondhatom, hogy színpadon én még ilyet életemben nem láttam. Olyan volt, mint egy film- folyamatosan mozgásban volt az egész. (Persze a Les Miserables meg is követeli a változatosságot. Egy 1500 oldalas nagyregényt kell elmesélnie, ami azt eredményezi, hogy átlag tízpercenként van váltás a jelenetek, helyszínek között.) Remekül kihasználták a teret, zseniálisan játszva a háttérrel, a világítással és a mélységekkel. Volt, hogy olyan érzésem volt, a végtelenbe nyúlik a színpad, máskor apró szobányira szűkült, és volt, hogy az megállás nélkül mozogtak a díszletek, érzékeltetve hogy Éponine szalad az épületek között. 

Újdonságot jelentett a korábbi verziókkal szemben, amikre viszonylagos statikusság volt jellemző, a koreográfia. A díszletekkel egyaránt a színészek is állandó mozgásban voltak, nem nagyon volt olyan, hogy valaki egy helyben állt a színpad közepén és énekelt. Ezek a tényezők pedig együttesen azt eredményezték, hogy a háromórás darabon egy percig nem untam el magam--egyszerűen nem volt rá időm, mindig történt valami. Amikor mentünk ki, el is kaptam egy beszélgetésfoszlányt, miszerint "indokolatlanul felgyorsították a darabot", de nem tudom, számomra nem volt zavaró; csak a One Day More-nál tűnt fel, hogy hé, ez lassabb szokott lenni. Összességében 10/10, mindenkinek ajánlanám, hogy nézze meg, mert felejthetetlen színházélmény. A műsorfüzet szerint ősszel és 2017 tavaszán is játszani fogják még, de tapasztalatból mondom, érdemes minél hamarabb megvenni a jegyet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése