Tudod, hogy nincs bocsánat

Az Atonementre évekig morcosan néztem biztos távolból, valószínűleg  argentin szappanoperákat idéző magyar címe miatt (aki esetleg tudja hogy kell átállítani IMDB-n, hogy az eredeti címeket mutassa, ne habozzon megosztani:D), de kár volt.

There's what I believe and then there's you - In the Flesh

Jól látjátok, a héten belekezdtem egy sorozatba és mára végig is néztem mind az összes részt ami eddig kijött. A BBC egy új minisorozatáról van szó, az In the Fleshről; egyelőre két évada van, melyből az első három epizódot kapott, a második hatot, szóval így a vizsgaidőszak közeledtével is nyugodtan bele lehet fogni. :D

Már majdnem beértem magam Whoilag, avagy a 8. évad so far

Augusztus 23-án visszatért a Doctor Who a "Deep Breath" című epizóddal, s egyúttal debütált Peter Capaldi 12. Doktorként, úgyhogy ez most a szokástól eltérően egy szinte már aktuális bejegyzés lesz. :D Őszinte leszek, én az utóbbi időben kissé kiábrándultam a DW fandomból, mert arról szól az egész, hogy mindenki Moffatot ócsárolja, és a probléma az, hogy igazuk is van. Én is szívesen venném, ha leköszönne, mert lehet hogy részeket írni tud (Blink, Silence in the Library, The Empty Child, please...) de a Tizenegy-éra során bebizonyosodott, hogy teljhatalmú showrunnerként inkompetens, és csak Matt Smithnek köszönhető, hogy a sorozat még ott tart, ahol.

Melyben megpróbálom nem túlértékelni a Breaking Badet

....és kudarcot valloki. Már tegnapelőtt befejeztem az ötödik évadot, de kellett hozzá egy kis idő, hogy végiggondoljam a dolgokat - mégis mit írjak arról a sorozatról, amit évek óta olyan osztatlan szeretet, tisztelet és csodálat övez mind a nézők, mind a kritikusok részéről, hogy egyesek szerint már túlértékelt? Kezdjük azzal, hogy én nem mondanám túlértékeltnek, pontosan annyi megbecsülést kap, amennyit meg is érdemel, hiszen egy minden téren szinte tökéletes sorozatról beszélünk. A minden alatt tényleg mindent értek, színészi gárda, rendezés, operatőri munka, forgatókönyv, zene - olyan, mint a Heisenbergféle "blue stuff", döbbenetesen magasra teszi a lécet. :D

Orange is the New Black 1-2. évad

Megközelítőleg két hónap alatt végeztem az eddig kijött 2 évaddal, de ennek nem az volt az oka, hogy nem tetszett - ellenkezőleg, szerintem akár egyben is végig tudtam volna nézni. Aki esetleg még sehol nem találkozott vele: ez egy női börtönről szóló sorozat, így értelemszerűen a karakterek szinte kizárólag nők - akit ez elriaszt, az fusson most. :D Ami először megragadott benne, az az opening:

Regina Spektor You've Got Time című dala a főcím, ami ha figyelünk a dalszövegre egész egyszerűen telitalálat - először hosszúnak tűnt, de aztán egy alkalommal sem mulasztottam el végighallgatni. Érdemes tudni, hogy a gyors egymásutánban meglepően közelről mutatott női arcok nem színészek, hanem "valódi" fegyencek. Már ebből sejtettem, hogy az Orange is the New Black nem fog eufemizálni, és nem is tévedtem - a sorozat pont olyan nyers és durva, amilyen egy valódi börtön lehet, és senki ne éljen abban a tévhitben hogy "ez egy női börtön, tehát nyilván nem olyan durva". A nők iszonyatosan tudnak egymással viselkedni, és ha sok van egy helyre összezárva, sokáig, na az maga a pokol.

The king can do as he likes - GoT 4. évad

Ez az évad összességében jobb volt mint az előző. Mindenütt azzal a szöveggel promózták hogy "All Men Must Die", egyértelmű, hogy miért. Eddig tartotta magát az a tendencia, hogy a "jó"(vagy annak tartott) szereplők hullanak, mint a legyek, kezdve Ned Starkkal, folytatva Drogóval, Deres ostromával, a Vörös Násszal. Ez az évad azonban megmutatta, hogy itt senki nincs biztonságban - hiába volt ott a testőrsége Joffrey mellett, mégse tudták őt megmenteni, ahogy Tywint sem a saját törpe fiától. Ahogy Kisujj mondta:

"People die at their dinner tables. They die in their beds. They die squatting over their chamber pots. Everybody dies sooner or later. And don't worry about your death. Worry about your life. Take charge of your life for as long as it lasts."

Hannibal 2. évad - There will be a reckoning

Már hónapok teltek el a legeslegutolsó rész óta a Hannibal 2. évadjából, úgyhogy úgy gondoltam, itt az ideje róla kritikát írni és életet lehelni ebbe a blogba. Az embert azt hinné, ilyen erős indítás után majdnem lehetetlen vállalkozás tovább emelni a színvonalat a második évadra - hát Bryan Fullernek sikerült! Nem csak hogy hozták a megszokott Hannibal-hangulatot, de hétről hétre jobb és jobb részeket kaptunk.

Hannibal 1. évad - Wind 'em up and watch 'em go

Most jött ki a második évad trailere, szóval épp ideje, hogy kritikát írjak róla, különösképp mivel számomra 2013 legjobb sorozatélménye volt, és ezen én lepődtem meg a legjobban. A thriller valahogy sosem volt az én műfajom, kicsit túlérzékeny vagyok hozzá, értitek. Thomas Harris A bárányok hallgatnak című regényét is csak elkezdtem anno, és bár nagyon érdekelt, végül nem olvastam végig. (Érdekes ellentmondás, hogy Stephen King életművéből kábé másfél tucat könyvet viszont olvastam, és rettegve imádtam. Az Állattemető valószínűleg örökké kísértetni fog.) A filmet megnéztem, és Anthony Hopkins tagadhatatlanul zseniális a szerepben, de itt sem lettem Hannibal-rajongó - az NBC új sorozata viszont teljesen magával ragadott. 

Előtte nem sok tapasztalatom volt az NBC-vel - néztem egy listát a sorozataikról, és abból kiderült, hogy mindegyik cím ismerős, de egyiket se néztem soha, néhány Jóbarátok és JAG-Becsületbeli ügyek részt leszámítva. Nem tudtam, mire számítsak és szerintem igazából mindenre számítottam, csak erre nem, hogy az első résszel megvesznek kilóra.

13 részes az évad, és végig, részről részre képes hozni ugyanazt a színvonalat és hangulatot, ami azért valljuk be, elég ritka, ha az írók és rendezők folyamatosan váltják egymást. Ott van például a Doctor Who. Nagyon szeretem, de a részek minősége a legnagyobb jóindulattal is csak hullámzónak mondható. Nagyon hullámzó. Vannak részek, amik után csak a fejemet vertem a falba, hogy te jó ég, ez de rossz volt, és vannak, amiket ezredszerre is képes vagyok újranézni. Ugyanez érvényes a Supernaturalra is, ami már akkor is tele volt fillerekkel, amikor a csúcson volt a sorozat, hát még most.

 A Hannibal esetében viszont nem emlékszem, hogy akár csak egy részt is untam volna. Tartja a jellegzetes alaphangulatot, részről részre behozva egy (vagy egy csokorra való...) újabb pszichopatát, aki után Willék nyomozhatnak, de ez nem éppen a klasszikus értelemben vett nyomozás - nem krimiről beszélünk. Nem a rész legvégén derül fény a gyilkos kilétére, mint mondjuk Agatha Christie Poirot történeteiben, hanem általában pontosan tudjuk ki az, mert a sorozat kedves és beavat. A Hannibal lélektani thriller, és a "nyomozás" csak hátteret biztosít a valódi drámának, ami viszont a karakterek között zajlik. Minden rész önmagában kerek egészt alkot, de közben szép lassan a fő szál is kibontakozik - a két főszereplő kapcsolata egyre inkább elmélyül, és minél inkább támaszkodik Will Hannibalra, annál inkább elveszti a kontrollt önmaga felett.

A színészi játék és a karakterdinamika zseniális; kémia Hugh Dancy és Mads Mikkelsen között, na az van.  :D

A sztori A vörös sárkány cselekménye előtt játszódik, tehát Hannibal még csak latens kannibál. Tudjuk, hogy a fickó egy emberevő pszichopata. Látjuk, hogyan roppantja össze Willt szép apránként, rettegjük, undorodunk tőle, ugyanakkor egy kicseszett gentleman, az élére vasalt ingjeivel, a figyelmességével, a megnyugtató hangjával (jó, ez nyilván relatív, nekem megnyugtató), meg a gasztronómiai szakkifejezéseivel, és így hajlamosak vagyunk róla elfeledkezni. Valahogy úgy, ahogy Will se akarja elhinni az igazat... Anthony Hopkins Hannibalját már a zárkájában ismerjük meg, ezért nála a gonosz szerepkörtől nem nagyon lehet elvonatkoztatni. Intelligens, udvarias, stb., de mégis olyan a kisugárzása, hogy egy pillanatra se akarod lehunyni a szemed.

Anthony Hopkins A bárányok hallgatnakban

Először meglepődtem, hogy mennyire minimalista az opening, de  ez a letisztult elegancia végül is totál passzol a sorozathoz meg Hannibal karakteréhez, ahogy a komolyzenei aláfestés is. Az operatőrt meg megcsókolnám, mert a a sorozat iszonyú szépen van filmezve. Egy vizuális orgazmus in his own creepy way, az ember legszívesebben állandóan screenshotokat készítene Hugh Dancy cuki pofijáról róla.

 

Winds of Winter - Theon fejezet

Tavaly nyáron készítettem egy fanfordítást a Tűz és Jég dala 6. kötetéből publikált Theon-fejezethez. A "tovább" gombra kattintva elolvashatjátok. (De ZOKOGNI FOGTOK, előre szólok.)

Bármilyen javítást, javaslatot szívesen fogadok. Az illusztráció ezen alkotó munkája.

Klondike, avagy Robb Stark aranyat ás

"Dear Mother, I find myself among wolves. I fear, the only way to survive is to become one."

A Discovery idén debütált legeslegelső (de reméljük, nem az utolsó) sorozatával, a Klondike-kal. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a több órányi Richard Madden eyecandy ígérete vitt rá a megnézésére - őszintén szólva zsákbamacska volt az egész, így aztán nagyon kellemeset csalódtam, mert a Klondike nagyon jó kis minisorozat (tényleg az, 3×másfél óra, mint a Sherlock). 

Egy kis háttérinfó: a klondike-i aranylázat veszi alapul a sorozat, mely az 1800-as évek végén tört ki Kanadában, egy Dawson City nevű városban(=porfészekben). A Yukon - ezt az egyetlen esélyt látja a két jó barát, Bill Haskell és Byron Epstein, hogy meggazdagodjanak, így hát összedobott kis pénzükkel és a hátizsákjukkal nekivágnak az ismeretlennek, ketten a világ ellen, és amikor a néző már könyörög, hogy BOLONDOK, ne menjetek tovább, hát, ők csak mennek tovább. :D Amikor végre valahára odaérnek, egyszerre kell felvenniük a küzdelmet a kíméletlen időjárási viszonyokkal, az őslakos indiánokkal, járványokkal, farkasokkal(több szép utalás is van Richard Madden korábbi szerepére, Bill édesanyjának írt levelén például bekönnyeztem...), és rá kell jönniük, hogy a Yukonon valahogy az emberek is megváltoznak.

Amiért érdemes megnézni: 

- A forgatási helyszínek döbbenetesen és kegyetlenül gyönyörűek, főleg a hegyen, az örök hó birodalmában.

- Nem hallottuk ötezerszer a dialógusokat

- Rendkívül őszintén és naturalisztikusan ábrázolja az egész aranylázat, élő lélegző (bűzlő) történelem. (Bár azt hozzá kell tenni, hogy ahogy utánaolvastam, a klondike-i volt az egyik legbékésebb a roham, és mindent kézben tartott a rendőrség, de ez a sorozatból nem feltétlenül derül ki.)

- Richard Madden játékát végre láttam kibontakozni. Jobban élt a szerepben, mint a GoT-ban bármikor. Nyilván nem volt vele gond ott sem, de hát nem nőhetett túl a karakterén. 

- Érdekes karakterek - Belinda engem valahogy kezdettől fogva Asha Greyjoyra emlékeztetett - kemény, mint a szikla, ugyanakkor nőies, és a tűzbe tenné a kezét azért, akit szeret - ezért kezdettől fogva imádtam. :D

Mindent összevetve soha rosszabb kezdést, remélem a Discovery ezen a színvonalon folytatja a sorozatkészítést.

Theon és Ramsay

Ez egy tavalyi írás, de megosztom itt is, mert Theon önmagában is nagyon érdekes karakter (nekem az egyik kedvencem), a Ramsay-vel való kapcsolata meg borzasztóan determinált és szimbolikus.

A szereplők közül senki nem képes olyan mértékű gyűlöletet kiváltani az emberekből, mint Theon Greyjoy. Jaime Lannistert idővel szinte mindenki megkedveli; készségesen elfelejtjük neki, hogy gondolkozás nélkül megölte (volna) Brant, ami miatt később sem lesz lelkiismeret furdalása.

Theon megölt két ártatlan gyereket, és ezt soha nem felejtjük el neki. 

Gondoljuk végig: hogyan indul Theon története?

Nyolc éves, amikor Eddard Stark az édesapja lázadásának leverése után magával viszi Deresbe. Az az ember neveli fel, a saját gyermekei között, aki közvetve bár, de a vér szerinti bátyjai halálát okozta. Theon túsz. Mindenki tudja, hogy csak azért van ott, hogy az apja jól viselkedjen.

A Starkoknál semmiben nem szenved hiányt - a szeretetet kivéve. Megkapja a nemesi származásának járó tiszteletet, Ned a sajátjai közt neveli fel, de nem a sajátjaként - nyilván igyekszik hozzá nem közel kerülni, hiszen tudja, hogy egy napon talán végeznie kell vele. A gyerekek közül csak Robb kezeli őt édestestvéreként. Ő az egyetlen, aki felnéz rá, tiszteli, sőt csodálja, és ez a ragaszkodás kölcsönös. (Hogy mennyire, azt remekül reprezentálják Theon 5. kötetes fejezetei, amikor magányosan járja a kastélyt, és szép sorban visszatérnek az emlékei, amelyek közül mindegyik valamiképpen Robbhoz kötődik. Robb segít neki az emlékezésben.)

Na, ez a kiindulóhelyzet, és már ez is elég komplikált. :D

Amikor aztán Robb levelével a zsebében elindul Pyke-ra, az otthonába, azt várja, hogy mindenki örülni fog az érkezésének, és elfogadják, mint a Tengerkő Trónus jogos örökösét. Ez azonban nem így történik - az emberek nem ismerik fel, a nővére gúnyt űz belőle, az édesapja meg a végsőkig elutasító és bizalmatlan vele szemben, mert "farkasok közt nevelkedett". Greyjoy volt a Starkok között, Stark lett a Greyjoyok között, és hozott egy nagyon rossz döntést.

Elfoglalta Derest, és Robbot játszott, legalábbis próbált játszani. Amikor ellenállásba ütközik, erőszakkal válaszol, és maga ellen fordítja az egész várat, azokat ez embereket, akik között felnőtt. Rengeteg borzasztó dolgot művel , de a POV fejezeteknek lehetővé teszik, hogy végigkövethessük, mi megy végbe a fejében. Folyamatosan rémálmok gyötrik, főleg Robb-bal kapcsolatban (Theon konkrétan megálmodta ez az egész Vörös Nászt, már ekkor), retteg, bűntudata van, minden lépését szinte azonnal meg is bánja - Ramsay pedig hamar felismeri, hogy milyen könnyen manipulálható, és fel is használja ezt a saját céljaira. 

Deres visszafoglalásakor sem öli meg Theont, hanem magával viszi a Rémvárba, és Reeket csinál belőle. Az első Reek utódját, akinek a ruháiban a bizalmába férkőzött. A kínzása valamiképpen kompenzáció a számára, hiszen Theon minden, ami ő soha nem lehet - nemes származású, herceg, jó megjelenésű, szeretik a nők,  ráadásul van egy jó nagy adag Stockholm-szindrómája*. Ramsay-nek az egyik legfontosabb személyiségjegye a fattyú származása iránti mély megvetés. Őrjöng, ha valaki Havasnak szólítja, és erre emlékezteti. 

Ugyanakkor valamiben meg hasonlítanak - egyiküket se ismeri el az apjuk örököseként. Tudjuk, hogy Roose épp hogy csak megtűri Ramsay-t maga körül, mert Domeric halála után ő az egyetlen fia (Ramsay megölte őt). Többnyire azonban csak gúnyolódik vele, kioktatja, és egyértelmű, hogy nem tartja méltónak a nevéhez.

A Reek-fejezetek véleményem szerint A Dance with Dragons talán legjobban átgondolt és megírt fejezetei. Ramsay karakterét Martin Theon legnagyobb félelmeinek megtestesüléseként alkotta meg, és apránként ,módszeresen megfosztja mindenétől, ami valaha ő volt: a nevétől, a rangjától, a külsejétől. A nyúzókés szerintem átvitt értelemben is értendő - rétegenként nyúzza le Theonról az "álarcait", a Starkot, a Greyjoyt, a neveket, amikkel mindig azonosulni próbált, sikertelenül, míg végül csak Reek marad. "A naked man has few secrets; a flayed man, none."

Ahogy haladunk előre az időben és a cselekményben, Martin újabb és újabb fejezetnevekkel ruházza fel - Turncloak, Ghost of Winterfell, Prince of Winterfell, Theon - amik szimbolikus állomásai annak, hogyan tér vissza apránként saját magához, ahhoz, aki volt. Kulcsjelenet ebből a szempontból az istenerdő, ahol a varsafa (Bran Stark?) a nevét suttogja, de nem Reeknek szólítja, hanem Theonnak. 

S hogy mi vár rá a továbbiakban? Az, hogy Martin visszaadta neki a nevét, szerintem reményt ad arra, hogy még céljai vannak karakterrel, és a Winds of Winterből publikált fejezet is arra utal, hogy hosszú út áll még előtte. Annak, ha Stannis csak úgy végezne vele, a storyline-ja szempontjából semmi értelme nem lenne, a megváltódásnak Jeyne megmentése, vagy akár a Stark gyerekek halála alól való tisztázódás által ÚRISTEN EZ A MONDAT viszont annál inkább. Nekem meggyőződésem,  hogy Martin világában nincsenek véletlenek,  és amiről az ember először azt gondolja,  nincs semmi jelentősége,  3000 oldallal később lehet, hogy kulcsfontosságú lesz - már jó párszor estem így pofára olvasás közben. :D Tehát nagyon szeretem azt hinni, hogy a "what is dead may never die, but rises again,  harder and stronger" erre utal: Theon meghalt Deresben,  és Rémvár börtönében újjászületett.


*Stockholm-szindróma: fogva tartóhoz való hűség, ragaszkodás. ((Ezt a Hannibalból tudom.) Sok hasznos dolgot lehet tanulni belőle.)

Sherlock 3. évad - A visszatérés

"Short version: not dead."

Körülbelül két hete, január elsején felrobbant az internet. A BBC leadta a Sherlock 3. évadának első részét, amire a fél világ várt két, borzasztó hosszú évet. Hogy telt a hiátus? Gondolkodással. A 2. évad utolsó része, a Reichenbach Fall cliffhangerrel ért véget. Azok számára is, akik ismerik a kánont, hiszen mint tudjuk, Doyle eredetileg megölte Sherlockot. Mármint végleg, egyáltalán nem akarta visszahozni, csakhogy az olvasótábor válasza erre az volt, hogy "hehe, nem. Igenis folytatod." Tehát Doyle nem tehetett mást, visszahozta Sherlockot a halálból. És amikor két év után visszatér Londonba, kiderül, hogy úgy élte túl a zuhanást, hogy "megkapaszkodott egy sziklában". Nyilván, nem nagyon volt más lehetősége... Itt viszont nyitott maradt a kérdés: Mégis hogyan élte túl Sherlock? A két év alatt ezernyi és ezernyi Reichenbach teóriát állítottak fel és cáfoltak meg a rajongók. Voltak abszurdak és kevésbé abszurdak, például az egész utca le volt zárva és a járókelők valójában Sherlocknak dolgoztak; azt a labdát amit az egyik jelentben dobált, a hóna alá tette és elszorította vele a pulzusát, hogy John, amikor megvizsgálja, ne tudja kitapintani, satöbbi, rengeteg van.

Ennyi várakozás után nyilvánvaló volt, hogy lehetetlen olyan megoldást választani, ami mindenkinek tetszik, tehát a sorozat készítői úgy döntöttek, inkább nem mondják ki konkrétan, hogy élte túl Sherlock.

A rész előtt kijött egy miniepizód, Many Happy Returns címmel, melyből kiderül, hogy Anderson a zuhanás óta eltelt időt azzal töltötte, hogy Sherlock után nyomozott és elméleteket gyártott. És nem borotválkozott. Nos, Anderson mi vagyunk. Mi, a rajongótábor.

 A rész azzal kezdődik, hogy a zuhanó Sherlockot visszarántja a kötél, beugrik az ablakon, megcsókolja Mollyt, és suhogó kabáttal távozik. Uramisten, az a csókjelenet.  Mindenki tudja, hogy ez hülyeség, nem így történt. Moriarty fejére ráraktak egy Sherlock maszkot? Johnt hipnotizálták? A zuhanó Sherlock csak egy bábu volt és Moriarty és Sherlock boldogan éltek tovább a tetőn míg meg nem? Ezek olyanok, mintha mi írtuk volna őket. Fanfictionök. Mintha Steven Moffat és Mark Gatiss rákerestek volna a 'how did sherlock survive the fall' tagre tumblrön, és filmre vitték volna őket. Sokan megsértődtek rajta, mert gúnyolódásnak vették ("nesze, ilyen lenne a sorozat, ha ti írnátok"), mások szerint meg éppen hogy tisztelgés, sőt, amolyan bocsánatkérő gesztus a fandom felé, hogy ennyi ideig kellett várni. Ezt mindenki döntse el maga - szerintem utóbbi. :) 

Tehát a rész során bemutatnak néhány ilyen kamu-túlélősztorit, és a végén Sherlock videóra mondja Andersonnak az igazit. Legalábbis az ember először azt hiszi, ez az igazi, mert ahogy Sherlock is mondja, "ez a leglogikusabb". De aztán Anderson felteszi a kérdést, hogy miért éppen most mondaná el, és miért éppen neki, és itt elbizonytalanodunk (második nézésre legalábbis) :D Lehet, hogy tényleg így történt,  lehet, hogy nem, de ez talán nem is annyira lényeges.

A The Empty Hearse játékidejének nagy részét Sherlock visszatérése, és a többiek reakciója teszi ki, és ez szerintem így van jól. Csalódott is lettem volna, hogyha gyorsan lerendezték volna az egészet. Tehát ez egy erősen karakterközpontú rész (valójában a többi is), és akik nyomozást vártak, azoknak csalódniuk kellett. Egyszerűen nem lehetett ott folytatni a sorozatot, ahol abbahagyták a 2. évadban. Kellett ez az átvezetés, a screentime Sherlock (és többiek) karakterfejlődésének bemutatására. Már az első részben is láthatjuk, hogy sokkal szociálisabb lett, sokkal emberibb, és ez egyértelműen John hatásának tudható be.

Mary Morstan személyében egy kifejezetten izgalmas és szerethető új karaktert kapunk - én megmondom őszintén tartottam tőle, mert eddig egyik feldolgozásban sem kedveltem és különben is, John Sherlockhoz tartozik, és pont, de Amanda Abbington (Martin Freeman felesége való életben is), Martin Freeman, és Benedict Cumberbatch zseniális hármast alkotnak. Megismerhetjük a Holmes-testvérek szüleit is, akiket Benedict szülei játszanak, és hogy tovább fokozzam, utóbb kiderült számomra, hogy a kis Sherlockot meg Moffat fia, Louies Moffat alakítja. Family business:D A krimi-szál nagyon mellékes az egészben, és végül nem is hal meg senki, csak majdnem. Sherlock még idejében hatástalanítja a bombát.

A The Sign of Threen nevettem, őszintén, szívből, mert vicces. Tényleg olyan, mint egy sitcom a jó fajtából, amin nevetni is tudsz, nem csak kínosan feszengeni a székedben, hogy "őőő, ez most egy poén volt....?" Valójában azonban nagyon szomorú, amit a képernyőn látunk: Sherlock karaktere szinte teljesen kifordul magából. Sokan mondták, hogy Moffaték kinyírták Doyle karakterét, pedig ez természetes viselkedés a részéről - azt hitte, hogy most majd folytathatja a régi kis életét a Baker Streeten Johnnal,  erre amikor visszatér, szembesülnie kell vele, hogy John immár nélküle éli az életét, házasodni készül. Össze van zavarodva, fél, hogy elveszíti a legjobb barátját, és az egész ott éri el a csúcspontját, amikor kiderül (Sherlock rájön), hogy Mary gyermeket vár Johntól - ami ugye várhatóan teljesen megfogja változtatni a kapcsolatukat. (Kíváncsi vagyok, hogy fogják ezt a szálat továbbvinni, főleg hogy én a Doyle művek után egyértelműnek vettem, hogy Mary csak rövid ideig marad. Így belegondolva fogalmam sincs, mi történt vele, csak arra emlékszem, hogy John egyszer csak visszaköltözött a Baker Streetre....Aki tudja, esetleg kommentben megoszthatná velem. :))

Jobban részletezni nem is szeretném, mert moly.hu-n dontpanic zseniális elemzést írt a részről, érdemes elolvasni, és gondolkodni rajta. Sokat, mert ez egy baromi okosan megírt és összerakott rész. 

Viszont gyilkosság itt sem történik, John és Sherlock közösen mentik meg két majdnem-áldozat életét.

A His Last Vow-ban már egy többé-kevésbé valódi esetet kapunk Charles Augustus Magnussen személyében, és két hatalmas csavart, amik közül az egyikre számítani lehetett, mert voltak ráutaló jelek az előző két részben (Mary bérgyilkos múltja), viszont a másikon szerintem mindenki ledöbbent.  :D Én igazából el se hiszem, mert egyszerűen nem lehet igaz, vagy ha igen, hát akkor csalódtam az írópárosban. Nem mintha nem nézegetném el szívesen még pár rész erejéig Andrew Scott Moriartyját, mert ő a kedvenc fő gonoszom, de hát na. Szétloccsant az agya. 

Összességében szerintem nagyon jó évadot zártunk, bőven volt benne minden, amit imádok a sorozatban:

- A VÁGÁSOK. MEG AZ EFFEKTEK. Na azok zseniálisak továbbra is, és még inkább.

- minden részben tehetettünk egy sétát Sherlock mind palace-ében, és bakker, benne van Irene Adler, és Moriarty is, leláncolca. Az énje azon részét, amit megvet ('I am you' Moriarty mondta neki, mennyire hasonlítanak ők ketten), leláncolva tartja az elmepalotájában. 

- kaptunk sok-sok Mycroft-Sherlock dialógust

- meg részeg Sherlockot és Johnt, ő istenem, az a jelenet. Az. A. Jelenet.

- és apró utalásokat az eredeti kánonra - nem mindre jöttem rá magamtól, de amikor igen, akkor büszke voltam. Ott van például a hajléktalan az első részben, aki dvd-ket mutat Johnnak. A The Empty House-ban Sherlock ugyanilyen címekkel mutogat Johnnak könyveket, álruhában. Továbbá a pendrive-on, amit Mary Johnnak ad, az áll, hogy AGRA. A The Sign of Fourban az van arra a dobozra írva, amit Mary örökölt, és aminek elméletileg kincset kellett volna rejtenie, de nem volt benne semmi.

50 éves a Doctor Who!

A Doctor Who-ról még soha, sehol nem írtam. Nem tudom, miért alakult ez így, pedig nagyon-nagyon fontos számomra ez a sorozat. 2012-ben pár hónap alatt néztem végig az egészet (illetve a 2005-ös sorozatot) - bekucorodtam egy takaróval meg teával a kis forgószékembe, és vártam, ma este hova visz a Doctor. A sorozat varázsa nyilván ebben a két tényezőben rejlik: a Doctor személyében, akit egyszerűen nem tudsz nem gyerekes rajongással csodálni, legyél akárhányadéves kiégett japánszakos egyetemista:D, és abban, hogy a következő állomás  a k á r h o l  lehet, térben, és időben. 

Emlékszem, hogy az első rész egyáltalán nem tetszett, így tiszta szerencse, hogy a kíváncsiságom végül győzött, és megnéztem a másodikat is, mert az már szerelem volt. Időnként hangosan röhögtem a technikai megoldásokon (a slitheeneken azóta is, ha csak eszembe jutnak. ember, azok hogy néznek ki*), de hát tudjuk, hogy a BBC akkoriban nem nagyon volt eleresztve pénzügyileg, és nem is az a lényeg, hanem a történet. Annak basszus lelke van. 

*hát így néznek ki.

Szomorú voltam, amikor a 9. Doktor (Christopher Eccleston) regenerálódott, és még szomorúbb, amikor a 10. (David Tennant). Persze ezt felesleges volt leírnom, mert a legtöbb embernek a mai napig David Tennant "A" Doktor, így, nagybetűkkel, az új sorozatból legalábbis. :) Aztán persze egy rész elég volt hozzá, hogy megszeressem Matt Smith-t, mert róla aztán tényleg fenntartás nélküli elhittem, hogy nem ember. Az egész lényéből (a beszédstílusából, a mimikájából, a gesztusaiból, stb.) valahogy sugárzik, hogy nem e világi. Az egyik pillanatban úgy viselkedik, mint egy ötéves kisgyerek, a következőben meg mind az ezer rohadt életévét látod a szemeiben, és ez zseniális. 

Valamikor az 50. évfordulós rész premierje előtt csináltam egy best of válogatás DVD-t a kedvenc részeimmel. A teljesség igénye nélkül nagyjából így néz ki a lista: 

Christopher Ecclestonnal:

• The End of the World
• The Empty Child
• The Doctor Dances

David Tennant-tel: 

• Midnight - ez az örök első számú kedvenc, amit legszívesebben kötelezővé tennék mindenki számára, mert  ez a rész egy kicseszett tanulmány az emberi viselkedésről
• Blink - a weeping angeleket senki nem tudja nálam kenterbe verni, mármint, van ennél félelmetesebb????
• Silence in the Library - két részes, összetett műalkotás
• Planet of the Ood - zokogni fogsz. 
• The Waters of Mars 
• Partners in Crime - nevetni fogsz; Catherine Tate Donnája a legeslegkedvencebb útitársam, és lényegében itt kezdődött meg a közös kalandjuk, úgyhogy már csak ezért is listás rész
• The Impossible Planet
• The Satan Pit
• Gridlock

10 és A Szemöldöke

Matt Smith-szel:

• The Almost People
• The Rebel Flesh
• The God Complex
• The Doctor's Wife - Neil Gaiman írta, elég ennyit mondanom
• Nightmare in Silver - szintén Neil Gaiman írta, és szerintem a 7. évad legjobbja
• The Name of the Doctor
• Closing Time
• A Christmas Carol (ez egy baromi megható karácsonyi különkiadás, nekem nagyon a szívemhez nőtt)

11 búcsúja

Úgy terveztem, hogy csinálok egy maratont a The Day of the Doctor előtt, aztán nem jött össze, de a rész mindenért kárpótolt, ugyanis tökéletes. Méltó ehhez a kimondani is szörnyű fél évszázados évfordulóhoz, én legalábbis pont ezt vártam tőle, és a kritikai fogadtatásból ítélve a rajongók többsége is elégedett volt - nem úgy, mint a megosztó The Time of the Doctorral.