Hannibal 1. évad - Wind 'em up and watch 'em go

Most jött ki a második évad trailere, szóval épp ideje, hogy kritikát írjak róla, különösképp mivel számomra 2013 legjobb sorozatélménye volt, és ezen én lepődtem meg a legjobban. A thriller valahogy sosem volt az én műfajom, kicsit túlérzékeny vagyok hozzá, értitek. Thomas Harris A bárányok hallgatnak című regényét is csak elkezdtem anno, és bár nagyon érdekelt, végül nem olvastam végig. (Érdekes ellentmondás, hogy Stephen King életművéből kábé másfél tucat könyvet viszont olvastam, és rettegve imádtam. Az Állattemető valószínűleg örökké kísértetni fog.) A filmet megnéztem, és Anthony Hopkins tagadhatatlanul zseniális a szerepben, de itt sem lettem Hannibal-rajongó - az NBC új sorozata viszont teljesen magával ragadott. 

Előtte nem sok tapasztalatom volt az NBC-vel - néztem egy listát a sorozataikról, és abból kiderült, hogy mindegyik cím ismerős, de egyiket se néztem soha, néhány Jóbarátok és JAG-Becsületbeli ügyek részt leszámítva. Nem tudtam, mire számítsak és szerintem igazából mindenre számítottam, csak erre nem, hogy az első résszel megvesznek kilóra.

13 részes az évad, és végig, részről részre képes hozni ugyanazt a színvonalat és hangulatot, ami azért valljuk be, elég ritka, ha az írók és rendezők folyamatosan váltják egymást. Ott van például a Doctor Who. Nagyon szeretem, de a részek minősége a legnagyobb jóindulattal is csak hullámzónak mondható. Nagyon hullámzó. Vannak részek, amik után csak a fejemet vertem a falba, hogy te jó ég, ez de rossz volt, és vannak, amiket ezredszerre is képes vagyok újranézni. Ugyanez érvényes a Supernaturalra is, ami már akkor is tele volt fillerekkel, amikor a csúcson volt a sorozat, hát még most.

 A Hannibal esetében viszont nem emlékszem, hogy akár csak egy részt is untam volna. Tartja a jellegzetes alaphangulatot, részről részre behozva egy (vagy egy csokorra való...) újabb pszichopatát, aki után Willék nyomozhatnak, de ez nem éppen a klasszikus értelemben vett nyomozás - nem krimiről beszélünk. Nem a rész legvégén derül fény a gyilkos kilétére, mint mondjuk Agatha Christie Poirot történeteiben, hanem általában pontosan tudjuk ki az, mert a sorozat kedves és beavat. A Hannibal lélektani thriller, és a "nyomozás" csak hátteret biztosít a valódi drámának, ami viszont a karakterek között zajlik. Minden rész önmagában kerek egészt alkot, de közben szép lassan a fő szál is kibontakozik - a két főszereplő kapcsolata egyre inkább elmélyül, és minél inkább támaszkodik Will Hannibalra, annál inkább elveszti a kontrollt önmaga felett.

A színészi játék és a karakterdinamika zseniális; kémia Hugh Dancy és Mads Mikkelsen között, na az van.  :D

A sztori A vörös sárkány cselekménye előtt játszódik, tehát Hannibal még csak latens kannibál. Tudjuk, hogy a fickó egy emberevő pszichopata. Látjuk, hogyan roppantja össze Willt szép apránként, rettegjük, undorodunk tőle, ugyanakkor egy kicseszett gentleman, az élére vasalt ingjeivel, a figyelmességével, a megnyugtató hangjával (jó, ez nyilván relatív, nekem megnyugtató), meg a gasztronómiai szakkifejezéseivel, és így hajlamosak vagyunk róla elfeledkezni. Valahogy úgy, ahogy Will se akarja elhinni az igazat... Anthony Hopkins Hannibalját már a zárkájában ismerjük meg, ezért nála a gonosz szerepkörtől nem nagyon lehet elvonatkoztatni. Intelligens, udvarias, stb., de mégis olyan a kisugárzása, hogy egy pillanatra se akarod lehunyni a szemed.

Anthony Hopkins A bárányok hallgatnakban

Először meglepődtem, hogy mennyire minimalista az opening, de  ez a letisztult elegancia végül is totál passzol a sorozathoz meg Hannibal karakteréhez, ahogy a komolyzenei aláfestés is. Az operatőrt meg megcsókolnám, mert a a sorozat iszonyú szépen van filmezve. Egy vizuális orgazmus in his own creepy way, az ember legszívesebben állandóan screenshotokat készítene Hugh Dancy cuki pofijáról róla.