Inside I'm Dancing

Az ír filmművészet eme remekművére a hetekben kerítettem sort, és úgy érzem írnom kell róla, egyrészt mert méltatlanul népszerűtlen (vagyis magyarul nem nagyon vannak róla ajánlók, kritikák), másrészt mert a "filmek amiket láttam James McAvoyjal" sorozatom egy darabot tartalmaz jelenleg a blogon. És nem így terveztem.

Az Inside I'm Dancing története egy dublini, mozgássérültek számára fenn tartott bentlakásos otthonban kezdődik. Michael Connolly (Steven Robertson) egészen kiskorában került ide betegsége miatt, számára tényleg ez a hely jelenti azt "otthont". A Port.hu ismertetője szélütésről ír, rosszul. Michaelnek agyi bénulása van, csakúgy mint Walter Juniornak a Breaking Badben, csak az ő esete sokkal súlyosabb mozgás-és beszédszervi problémákkal járt. 

Tolószékbe kényszerül, alig-alig tudja mozgatni a kezét, a beszéde pedig gyakorlatilag érthetetlen mindenki számára, így egy táblával kommunikál. Michael élete akkor változik meg gyökeresen, amikor egy új beteg érkezik az otthonba - ő Rory O'Shea (James McAvoy). Rory  két ujját és a fejét tudja mozgatni, s bár valószínűleg ő a legbetegebb az összes bentlakó közül (a duchenne muscular dystrophy az izomsorvadás legsúlyosabb, halálos végkimenetelű esete), úgy érzi az ő helye nem itt van, s ezt egyfolytában kifejezésre is juttatja.

A kapcsolatuk természetesen konfliktusosan indul. Rory kineveti és gúnyt űz belőle, egyúttal azonban az is kiderül, hogy ő, egyedülálló módon, megérti amit Michael mond. És a fiú ettől kezdve ragaszkodik hozzá. Itt kezdődik a barátságuk. Rory kisugárzása, hihetetlen szabadságvágya és életigenlése nagy hatással van Michaelre, aki eddig szinte semmit nem látott a világból az otthon falain és a gondozóin kívül. Reményt és erőt ad neki ahhoz, hogy másként is lehetne élni, amit hamarosan meg is tesznek. Minden rettenetesen nehezen indul (és nehezen is folytatódik, ami azt illeti), de nem adják fel, ahogy a kerekesszékes barátnőmet se tartotta vissza soha semmi attól, hogy elérje, amit szeretne. Az ő példája is mutatja, hogy a teljes élet és a boldogság elérésében a legnagyobb akadály sokszor mi magunk vagyunk. Mi, és a korlátok amiket magunk elé állítunk.

Persze ez nem egy vidám film, dacára annak, hogy Rorynak jó a humora, és bőséggel vannak azért feelgood pillanatok is. Eleve megterhelő az alaptémája; végig kíméletlenül őszinte, ahogy maga Rory is az (Siobhan, a lány akit felvesznek gondozónak egyszer a fejéhez is vágja, hogy "a te igazi fogyatékosságod az, hogy seggfej vagy"), és a vége elkerülhetetlenül tragikus. Mármint, percekig folytak a könnyeim. Ennek ellenére legkevésbé sem bánom, hogy megnéztem, sőt. Merészsége és zseniális színészi alakításai miatt mászik is a kedvencek közé.