Winds of Winter - Alayne fejezet

A még mindig nem-megjelent új kötethez fordítottam egy újabb fejezetet a Theon mellé. Valahol a gépem mélyén lapul egy félkész Mercy is, ha egyszer meglesz, befejezem és felpakolom azt is.

Anyagi hasznom sajnos továbbra sem származik belőle:D, minden jog George R.R. Martint illeti.

Kép forrása: X

Éppen a Szárnyas Lovagról olvasott egy történetet az uraságnak, amikor Mya kopogott a hálóterem ajtaján. A lány csizmát és lovaglóruhát viselt, s erős istállószagot árasztott. Hajában szalma volt, arcán pedig mogorva arckifejezés. Michel Redfort itt lehet valahol a közelben, gondolta Alayne.

– Uram, látták Lady Waynwood lobogóit az úton innét egy órányira. Hamarosan itt lesz az unokatestvérével, Harryvel. Óhajtja őket üdvözölni?

Miért kellett említést tennie Harryről? Most aztán soha nem fogjuk tudni kicsalogatni Robertet az ágyából. A fiú a lány felé hajított egy párnát. – Küldd el őket. Sose akartam, hogy ide jöjjenek.

Mya zavarba jött. Senki nem akadt a Völgyben, aki nála jobban bánt volna az öszvérekkel, de az uraságok más lapra tartoztak. – Meg lettek hívva – motyogta bizonytalanul –, a lovagi tornára. Én nem tudom…

Alayne becsukta a könyvét. – Köszönjük, Mya. Most engedd meg, kérlek, hogy én magam beszéljek Lord Roberttel. 

A megkönnyebbülés jól látható jeleivel az arcán, Mya egy szó nélkül távozott.

– Gyűlölöm azt a Harryt – mondta Robert, miután a lány becsukta maga után az ajtót. – A kuzinjának szólít, de csak a halálomat várja, hogy megkaphassa a Sasfészket. Azt hiszi, nem tudom, pedig igen.

– Uramnak nem volna szabad ilyen butaságokon gondolkoznia – mondta Alayne. – Biztos vagyok benne, hogy Ser Harrold szeret. – És ha az istenek kegyesek, engem is szeretni fog. A gondolatra kicsit összeszorult a gyomra.

– Nem – makacskodott Lord Robert. – Az apám kastélyát szeretné, ezért tetteti, ennyi az egész. – A fiú pattanásos mellkasára húzta a paplant. – Nem akarom, hogy összeházasodj vele, Alayne. Én vagyok a Sasfészek ura, és megtiltom. – A hangján hallatszódott, hogy mindjárt elsírja magát. – Velem kéne összeházasodnod! Egy ágyban aludnánk minden éjjel, és mesélhetnél nekem történeteket!

Senki nem vehet el, míg a törpe férjem szabadon jár-kel valahol a világban. Petyr elmondta neki, hogy Cersei királyné egy tucat törpe fejét összegyűjtötte már, de közülük egyik sem volt Tyrioné. – Madárkám, ne mondj ilyeneket. A Sasfészek uraként és a Völgy Védelmezőjeként egy nemes lányt kell elvenned és fiút nemzeni neki, aki majd követhet az Arrynok trónján a Magas Csarnokban. 

Robert megtörölte az orrát. – De én azt akarom, hogy –

Alayne az ajkaira nyomta az ujját. – Tudom, mit szeretnél, de nem lehetséges. Nem vagyok megfelelő feleség a számodra. Fattyú vagyok.

– Nem érdekel. Mindenkinél jobban szeretlek.

Olyan kis bolond vagy. – A zászlóhordozóidat érdekelni fogja. Néhányan közülük úgy gondolják, hogy az apám felkapaszkodott, és becsvágyó. Ha elvennél engem, azt mondanák, ő kényszerített a házasságra. A Nyilatkozattevő Urak megint ellene fordulnának, és mindkettőnkkel végeznének.

– Nem engedném, hogy bántsanak! – mondta Lord Robert. – Ha megpróbálják, repülni fognak. – A keze reszketni kezdett.

Alayne megcirógatta az ujjait. – Nyugodj meg, Madárkám. – Aztán amikor elmúlt a remegés, így szólt: – Rendes feleség kell neked, egy törvényes születésű, nemes szűz.

– Nem. Téged akarlak elvenni, Alayne.

Valamikor édesanyád is ragaszkodott ehhez, de akkor még törvényes születésű voltam és nemes. – Kedves az uramtól, hogy ezt mondja. – Alayne simogatni kezdte a haját. Lady Lysa sosem engedte a szolgálóknak, hogy megérintsék, és a halála után Robert rohamot kapott, ha bárki pengével közelített felé, így aztán hagyták hadd nőjön, míg csak a gömbölyű vállaira nem omlott. Mostanra elérte a fiú petyhüdt, fehér mellkasát. Szép haja van. Ha az istenek jók lesznek hozzá, s megéri a házasságát, a felesége biztos nem fogja tudni levenni róla a szemét. Legalább ezt biztosan szeretni fogja rajta. – A gyermekeink is fattyúk lennének. Csakis egy törvényes Arryn szoríthatja ki Ser Harroldot az örökségéből. Az apám alkalmas feleséget fog neked találni, egy nemes lányt, sokkal csinosabbat, mint én vagyok. Vadászni meg solymászni mentek majd közösen. Idővel teljesen megfeledkezel majd rólam.

– Nem fogok!

– Elfogsz. El kell feledkezned. – A hangja határozott volt, de gyengéd.

– A Sasfészek ura azt tesz, amit akar. Nem szerethetlek téged azután, hogy elvettem őt? Ser Harroldnak is van egy asszonya. Benjicot azt mondja, a fattyát hordja a hasában.

Benjicot-nak megkéne tanulnia, hogyan tartsa csukva azt a bolond száját. – Hát ezt szeretnél tőlem? Egy fattyat? – Elhúzta a kezét a kisfiú szorításából. – Így megaláznál?

A fiú meglepettnek tűnt. – Nem. Én sosem gondoltam–

Alayne felállt. – Ha uram nem bánja, megkeresném az édesapámat. Valakinek köszöntenie kell Lady Waynwoodot. – Mielőtt Robert tiltakozhatott volna, gyorsan meghajolt és elhagyta a hálótermet. Lesietett a csarnokba, végig a fedett hídon át a Védelmező lakrészébe.

Amikor ma reggel utoljára látta Petyr Baelish-t, éppen a reggelijét költötte el az öreg Oswellel, aki előző éjjel érkezett Sirályvárosból egy csatakos ló hátán. Remélte, hogy talán még mindig beszélgetnek, de Petyr szobáját üresen találta. Valaki nyitva felejtett egy ablakot, és egy halom papír feküdt szanaszét a padlón.  A nap sugarai beszivárogtak a vastag sárga ablakokon, és a fényben úgy táncoltak a porszemek, mint kicsiny aranyszín bogarak. Bár Óriásdárda csúcsait hó fedte, a hegy lábánál még elnyúlt az ősz, és érett a téli búza a földeken. Az ablakon behallatszódott a mosónők nevetése a forrásnál, a gyakorlópályán pedig acél csapódott acélnak. Jó hangok.

Alayne szeretett itt. Most érezte először, hogy él, azután hogy az édesapja…amióta Lord Eddard Stark meghalt.

Becsukta az ablakot, összeszedegette a szétszóródott papírokat, és gondosan elhelyezte őket az asztalon. Az egyik közülük a tornán résztvevők listája volt. Hatvannégy lovagnak küldtek meghívót, hogy vívjanak meg a Szárnyas Lovagok Testvériségében betölthető helyekért, amit újonnan állítottak fel Lord Robert Arryn számára, és hatvannégy lovag jött el, hogy megküzdjön a sólyomszárnyas sisak viselési jogáért. 

Jöttek indulók a szerte a Völgyből, hegyről és a tengerpartról, Sirályvárosból és a Véres Kaputól; még a Három Nővértől is. Jóllehet néhányan jegyesek voltak, csak hárman voltak házasok; a nyolc győztestől elvárják, hogy az elkövetkezendő három évet Lord Robert oldalán töltsék, a személyes testőrségében (Alayne a Királyi Testőrség után hetet javasolt, de Robin ragaszkodott hozzá, hogy több lovagja legyen, mint Tommennek), így hát idősebb lovagok feleséggel és gyerekekkel nem kaptak meghívást.

És eljöttek, gondolta Alayne büszkén. Mind eljöttek.

Minden úgy lett, ahogy Petyr megjósolta aznap, amikor elrepültek a hollók. 

– Fiatalok, lelkesek, s éhesek a kalandra és a hírnévre. Lysa megtiltotta nekik, hogy elmenjenek a háborúba. Ez a második legjobb lehetőségük: szolgálni az urukat és bizonyítani a vitézségüket. El fognak jönni. Még Örökös Harry is. – Végigsimított a lány haján, és megcsókolta a homlokát. – Milyen okos leányom van.

Okos volt. A lovagi torna, a díjak, a szárnyas lovagok, mind az ő ötlete volt. Lord Robertnek egyfolytában potyogtak a könnyei, mióta az édesanyja meghalt, de erőt merített a történetekből, amiket Alayne mesélt neki Ser Artys Arryn, a Szárnyas Lovag legendájáról, a vérvonal alapítójáról. Miért is ne vegyük őt körbe Szárnyas Lovagokkal? Lepte meg a gondolat egy éjszaka, miután Robin végre elaludt.  Az ő saját Királyi Testőrségével, amely megvédi őt és bátorságot önt belé.  Amint megosztotta Petyrrel az ötletét, ő már intézkedett is. Biztosan szeretne itt lenni Ser Harrold érkezésénél, vajon merre lehet?

Alayne lesietett a torony lépcsőin, végig a Magas Csarnokon, s belépett az oszlopos galériába. Mögötte szolgálók cipelték be asztalokat az esi lakomára, miközben feleségeik és lányaik kiporolták a régi gyékényeket, és frisseket terítettek le. Lord Nestor éppen a vadászatról és hajtóvadászatról szóló jeleneteket ábrázoló falikárpitokat mutogatta Lady Waxley-nek. Ugyanezek a Vörös Torony falát díszítették Királyvárban, míg Robert ült a vastrónon. Joffrey leszedette és hagyta őket porosodni egy pincében, míg Petyr Baelish meg nem kérte, hadd vigye magával a kárpitokat a Völgybe ajándékként Nestor Royce-nak. Gyönyörűen mutattak, és a Főintéző örömmel osztotta meg mindenkivel, aki meghallgatta, hogy egykor egy király tulajdonát képezték.

Petyr nem volt a Magas Csarnokban.  Alayne végigment a galérián, leereszkedett a kastély vastag, nyugati falába épített lépcsőn, így a belső udvaron találta magát, ahol a torna lesz tartva. Négy hosszú bajvívó sorompót állítottak fel, s lelátókat emeltek azok számára, akik nézőként jöttek. Lord Nestor emberei mésszel festették le a sorompókat, zászlókkal díszítették az emelvényeket, és pajzsokat akasztottak fel a kapura, amelyen a résztvevők majd átjönnek, ha ők következnek

Az udvar északi végén három oszlop lett felállítva, és néhány induló gyakorolt velük a tornára. Alayne felismerte őket a pajzsukról; a Belmore-ok harangjai, a Lynderly-k zöld viperái, a Breakstone-ok piros pörölye, és a Tollett ház fekete és szürke gúlái – néhányan azok közül, akik el szerették volna nyerni az ezüst szárnyakat. Ser Mychel Redfort egy jól irányzott csapással megpördítette az oszlopra akasztott zsákot. 

Petyr nem volt a gyakorlóoszlopoknál, sem sehol máshol az udvaron, de ahogy Sansa fordult volna vissza, meghallotta egy nő hangját, amint a nevét szólítja. – Alayne! – kiabálta Myranda Royce a bükkfa mellől, ahol két férfi között szorongott egy faragott kőpadon. Úgy tűnt, elkél neki a segítség. Alayne mosolyogva sétált oda hozzájuk.

Myranda szürke pamutruhát viselt zöld kapucnis köpennyel, és meglehetősen kétségbeesettnek tűnt. Mindkét oldalán egy-egy lovag ült. A jobboldali kopasz volt, ősz szakállat viselt, és akkora volt a hasa, hogy teljesen eltakarta a kardszíját. A baloldali nem lehetett több tizennyolcnál, s vékony volt akár egy lándzsa. Serkenő vöröses bajsza csak részben tudta elrejteni a haragos gyulladt pattanásokat, amelyek az arcát csúfították.

A kopasz lovagon sötétkék köpenyét egy pár piros ajkat ábrázoló csat rögzítette. A pattanásos vörös címerén sirályok voltak barna keretben, ami azt jelentette, hogy a sirályvárosi Shettek közé tartozik. Olyan elmélyülten bámulta Myranda dekoltázsát, ahogy észre sem vette Alayne-t, míg a lány fel nem állt, hogy megölelje őt. – Köszönöm-köszönöm-köszönöm – suttogta Myranda a fülébe, mielőtt visszafordult volna a lovagokhoz. – Serek, a hölgy Szikla Alayne.

– A Védelmező lánya – jelentette be a kopasz szívélyes lovagiassággal. Nehézkesen felállt. – És látom, éppoly gyönyörű, ahogy mondják róla.

Hogy nehogy lemaradjon, a pattanásos lovag is felpattant, s azt mondta: –Ser Ossifer igazat beszél, te vagy a legszebb hajadon az egész Hét Királyságban. – Lehet, kedvesebb bóknak bizonyult volna, ha mindezt nem a melleinek címzi.

– Mind te magad láttad őket, ser? – kérdezte Alayne. – Fiatalnak tűnsz ehhez a sok utazáshoz.

A fiú elpirult, amitől még vörösebbek lettek a pattanásai. – Nem, hölgyem. Sirályvárosból származom.

Én meg nem, bár Alayne ott született. Óvatosnak kell lennie e körül a lovag körül. – Szeretettel gondolok vissza Sirályvárosra – mondta neki, olyan széles mosollyal, ami csak illendő volt, s így szólt Myrandához: – Nem tudod véletlenül, hogy hova ment az apám?

– Engedd meg, hogy odakísérjelek hozzá.

– Remélem, serek, megbocsátotok, hogy egy rövid időre nélkülöznötök kell Lady Myranda társaságát – mondta a lovagoknak Alayne. Meg sem várta a választ, hanem karon ragadta az idősebb lányt és elvonszolta a padtól. – Tényleg tudod, merre van? – kérdezte suttogva, miután hallótávolságon kívülre kerültek.

– Persze, hogy nem! Sétáljunk gyorsabban, lehet, hogy követnek az új kérőim. – Myranda grimaszolt. – Ossifer Lipps a legbutább lovag az egész Völgyben, de Uther Shett a babérjaira tör. Imádkozom, hogy kinyírják egymást párbajban.

Alayne vigyorgott. – Lord Nestor biztosan nem venné komolyan a házassági ajánlataikat.

– Ó, de lehet. Nemes apám haragszik rám amióta megöltem a legutóbbi férjemet és a nyakába szakadt ez a sok gond.

– Nem a te hibád volt, hogy meghalt.

– Amennyire én emlékszem, senki más nem volt az ágyban.

Alayne-t akaratlanul is kirázta a hideg. Myranda férje szeretkezés közben halt meg. – Akik a Nővérekből érkeztek tegnap, egész lovagiasnak tűntek – váltott gyorsan témát. – Házasodj össze inkább valamelyikükkel, ha nem tetszik Ser Ossifer és Ser Uther. A legfiatalabbik nagyon jóképű. 

– Amelyik borjúbőr köpenyt viselt? – kérdezte Randa kétkedően.

– Akkor valamelyik bátyjával.

Myranda a szemeit forgatta. – A Nővérekből jöttek. Láttál valaha bárkit, aki onnan származott és jól vívott? Tőkehal olajjal tisztítják a kardjukat, és hideg tengervízben mosakodnak.

– Hát, legalább tiszták  – mondta Alayne.

– Azt mondják, némelyiknek úszóhártya van a lábujjai között. Hamarabb házasodnék össze Lord Petyrrel. Akkor az anyád lehetnék. Egyébként, valójában mennyire kicsi az ujja?

Alayne ezt nem méltatta válaszra. – Lady Waynwood hamarosan itt lesz a fiaival.

– Ez ígéret vagy fenyegetés? Az első Lady Waynwood valószínűleg egy kanca lehetett. Mi mással magyarázod, hogy az összes Waynwood lóarcú? Ha valaha hozzá kéne mennem egyhez, megesketném, hogy felveszi a sisakját minden alkalommal, amikor meg akar baszni. Leengedett rostéllyal. – Kicsit belecsípett Alayne karjába. – Viszont az én Harrym is ott lesz velük. Feltűnt ám, hogy kifelejtetted. Sosem fogom neked megbocsátani, hogy elloptad tőlem; ő a fiú, akihez hozzámennék.

– Az eljegyzésünk az apám műve – tiltakozott Alayne, ahogy már előtte százszor. Csak ugrat, mondta magának, de a lány csipkelődése mögött megbántottságot érzett.

Myranda megállt nézni, miként gyakorolnak a lovagok az udvaron. – Na, ott van a férj, akire nekem szükségem van.

Nem messze tőlük, két lovag küzdött tompa gyakorlókardokkal. Kétszer összecsaptak a pengéik, majd elcsúsztak egymás mellett és a felemelt pajzsokba ütköztek. A nagyobb darab lovag meghátrált a csapás után. Alayne nem látta a pajzsa elejét onnét ahol állt, de a támadóén három hollót volt, mindhárom egy vörös szívet tartott a karmai közt. Három szív és három holló.

Ebből már kitalálta, hogy fog végződni az ütközet.

Egy szempillantás múlva a nagydarab ember már a porban fetrengett kábultan, elferdült sisakkal. Amikor az apródja feloldotta rajta a kapcsokat, Alayne látta, hogy vér kis patakban folyt végig a fejbőrén. Ha nem tompított fegyverrel harcolnak, most az agya folyna ki. Az utolsó csapás akkora volt, hogy a lány összerándult. Myrande Royce alaposan végigmérte a győztest. –Gondolod, hogy ha szépen megkérném Ser Lynt, megölné nekem a kérőimet?

– Esetleg, egy nagy zsák aranyért. – Ser Lyn Corbray állandóan kínos szűkében volt a pénznek, ezt mindenki tudta a Völgyben.

– Ó, kár, hogy csak a melleimet tudom felajánlani. Bár ha Ser Lynről beszélünk, talán jobban járnék egy kolbásszal a szoknyám alatt.

Alayne kuncogása felkeltette Corbray érdeklődését. Esetlen fegyverhordozója kezébe nyomta a pajzsát, levette a sisakját és tűzdelt posztósapkáját. – Hölgyek. – Hosszú, barna haja izzadtan tapadt a homlokához.

– Szép csapás, Ser Lyn – dicsérte Alayne. – Bár tartok tőle szegény Ser Owen kis híján beleájult.

Corbray ellenfele felé pillantott, akit éppen fegyverhordózója segített fel a földről. – Ha van esze, nem áll ki ellenem.

Ebben van igazság, gondolta Alayne, de mivel aznap reggel ilyen hangulatban volt, édes mosollyal az ajkán hozzátette: – Édesapám említette, hogy a bátyád új felesége gyermeket vár.

Corbray tekintete elsötétült. – Lyonel sajnálja, hogy nem jöhetett. Otthon maradt nézegetni, hogy nő a kereskedő lányának a hasa, mintha ő volna az első férfi a földön, aki teherbe ejtett egy asszonyt.

Ez egy nyílt seb, gondolta Alayne. Lyonel Corbray első felesége csak egy erőtlen, beteges gyermeket tudott neki adni, aki még csecsemőkorban meghalt, így az évek során Ser Lyn megmaradt egyedüli örökösének. Azonban miután a szegény asszony meghalt, Petyr Baelish közbelépett és kialkudott Lord Corbray-nek egy új házasságot. Az új Lady Corbray tizenhat éves, egy gazdag sirályvárosi kereskedő lánya, nagy hozománnyal; az a hír járja róla, hogy magas, jó alakú, egészséges leány, nagy keblekkel és jó, széles csípővel. Úgy tűnik, termékeny is.

– Mindannyian imádkozunk, hogy az Anya könnyű szüléssel és egészséges gyermekkel ajándékozza meg Lady Corbray-t – mondta Myranda.

Alayne nem tudta visszafogni magát. – Édesapám mindig örömmel van segítségére Lord Robert hűséges zászlóhordozóinak – mosolyogta. – Biztos vagyok benne, hogy szívesen segít találni egy megfelelő feleséget neked is, Ser Lyn.

– Milyen kedves tőle. – Corbray ajkai megrándultak, amit ő lehet, hogy mosolynak szánt, de Alayne beleborzongott. – Ugyanakkor, miért volna szükségem örökösre, ha nincs földem, és ez úgy tűnik, nem is fog változni, hála neki? Nem. Mondd meg az apádnak, hogy nincs szükségem a tenyészkancáira.

Olyan harag volt a férfi hangjában, hogy Alayne egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy Lyn Corbray tulajdonképpen az apja megvásárolt, fizetett támogatója. Biztos hogy az? Lehet, hogy nem Petyr embere, aki csak úgy tesz, mintha az ellensége lenne, hanem valójában az ellensége, aki úgy tesz, mintha csak úgy tenne, hogy az ellensége.

Már a gondolatba is belefájdult a feje. Alayne hirtelen elfordult az udvartól, és nekiütközött egy alacsony, vörös kefehajú férfiba, aki mögötte állt. A férfi elkapta a karját, mielőtt elesett volna. –Hölgyem. Elnézést a figyelmetlenségemért. 

– Az én hibám. Nem láttam, hogy ott állsz. – Ser Shadrich olyan alacsony volt, hogy könnyen össze lehetett volna téveszteni egy fegyverhordozóval, ha az arcára nem ülnek ki az évei. Alayne hosszú mérföldeket látott a szája sarkában ülő ráncokban, régi csatákat a sebhelyben a füle mögött, és olyan keménységet a tekintetében, ami egy fiatal fiúéban elképzelhetetlen lenne. Egy felnőtt ember állt előtte, habár még Randa is magasabb volt nála.

– Te is megküzdesz a szárnyakért, ser? – kérdezte a Royce lány.

– Egy egér szárnyakkal bolond látványt nyújtana.

– Tegyél próbát inkább a tornát követő közelharcban – javasolta Alayne. Ez utólag jutott eszébe; esély egy kis borravalóra a testvéreknek, nagybátyjaknak, apáknak és barátoknak, akik felkísérték a résztvevőket a Hold Kapujához, megnézni, amint elnyerik az ezüst szárnyakat. 

– Egy jó kis csetepaté minden, amiben egy kóbor lovag reménykedhet, hacsak nem botlik egy zsák aranysárkányba. Ez pedig nem túl valószínű, ugye?

– Azt hiszem, nem. Most pedig bocsáss meg nekünk, ser, meg kell keresnünk az apámat.

Ekkor szólaltak meg a kürtök a falon.  – Túl késő – mondta Myranda –, itt vannak. Nekünk kell köszöntenünk őket. – Elvigyorodott. – Aki utoljára ér a kapuhoz, az hozzámegy Uther Shetthez!

És versenyt futottak. Átszaladtak az udvaron, el az istállók mellett, a szoknyájuk csak úgy repült; lovagok és szolgálók egyaránt megbámulták őket, a disznók és a csirkék meg rémülten tértek ki az útjukból. Legkevésbé sem volt hölgyhöz méltó, de Alayne azon kapta magát, hogy felszabadultan nevet. Egy kis időre, ahogy ott rohantak, elfelejtette ki is ő és hol van, s eszébe jutottak a tiszta, hideg napok Deresben, ahol a barátnőjével Jeyne Poollal szaladtak végig az udvaron, Arya pedig próbálta őket utolérni.

Mire odaértek a kapuhoz, mindketten kivörösödtek és levegő után kapkodtak. Myranda valahol útközben elvesztette a köpenyét.  Éppen időben érkeztek, már felemelték a csapórácsot, és egy hozzávetőleg húsz lovasból álló oszlop kelt át alatta. Elől lovagolt Anya Waynwood, Vastölgy komor és karcsú úrnője, őszbe vegyülő barna haja egy kendő alá rejtve. Lovaglóköpönyege barna szőrmével szegélyezett durva zöld vászon volt, nyakánál háza jelképét, egy törött kereket ábrázoló brossal összetűzve.

Myranda Royce előrelépett, és meghajolt. – Lady Anya. Légy üdvözölve a Hold Kapujánál.

– Lady Myranda, Lady Alayne.  –Anya Waynwood fejet hajtott előttük. – Kedves tőletek, hogy fogadtok bennünket. Engedjétek meg, hogy bemutassam az unokámat, Ser Roland Waynwoodot, és a legfiatalabb fiam, Ser Wallace Waynwoodot – biccentett a lovagok felé, akikről beszélt. – És természetesen a gyámfiam, Ser Harrold Hardynget.

Harry, az Örökös, gondolta Alayne. A jövendőbeli férjem, ha hajlandó elvenni. Hirtelen kétségbeesés kerítette hatalmába, s elgondolkozott rajta, vajon látszik-e az arcán. Ne bámulj rá, emlékeztette magát, ne bámuld, és ne tátsd rá a szádat ostobán. Nézz félre. A haja szörnyen rendetlen lehet a futástól; minden önuralmára szüksége volt, hogy ne simítsa vissza az elszabadult tincseket a helyükre. Hagyd az ostoba hajadat, az nem számít. Csak ő számít. Ő, és a Waynwoodok.

Ser Roland volt hármuk közül a legidősebb, bár ő sem lehetett több huszonötnél. Magasabb volt és izmosabb, mint Ser Wallace, de mindkettejüknek beesett, hosszú ló arca volt, barna vékonyszálú hajjal és keskeny orral. Jelentéktelen külsejűek, gondolta Alayne.

Ellenben Harry…

Az én Harrym. Uram, szerelmem, jegyesem.

Ser Harrold Hardyng minden ízében nemesnek tűnt. Karcsú volt, izmos és jóképű, tartása egyenes, akár egy lándzsa.  Akik elég idősek voltak hozzá, hogy ismerjék Jon Arrynt fiatal korában, mind azt mondták, őrá hasonlít; Alayne tudta ezt. Homokszőke kócos haj, világoskék szempár, horgas orr. Joffrey is csinos volt, emlékeztette magát. Egy csinos szörnyeteg. Legyen bármennyire is torz külsejű, Lord Tyrion sokkal kedvesebb nála.

Harry őt nézte. Tudja, ki vagyok, döbbent rá, és nem örül, hogy lát. Ekkor vette csak szemügyre a címerét. Bár köpenyét és lószerszámait a Hardyng ház vörös és fehér gyémántjai díszítették, pajzsán a címer négy részre volt osztva. Megjelentek rajta a Hardyngok és a Waynwoodok címerei, ugyanakkor az Arryn ház holdja és solyma is, égszínkék alapon. Robinnak nem fog tetszeni.

– Mi vagyunk az u-u-utolsók? – kérdezte Ser Wallace.

– Igen, serek – válaszolta Myranda Royce, tudomást sem véve a férfi dadogásáról.

– M-mi-mikor kezdődik a t-t-torna?

– Remélem, hamarosan – mondta Randa. – Néhányan a résztvevők közül már itt vannak egy holdforduló óta, leélve az apám hús és mézsörtartalékait. Mind rendes emberek és nagyon bátrak, de ami azt illeti, túl sokat esznek.

A Waynwoodok nevettek, és még Örökös Harry is megengedett magának egy halvány mosolyt. – Esett a hó az úton, különben már hamarabb ideértünk volna – mondta Lady Anya.

– Ha tudtuk volna, hogy ilyen szépség vár minket a Kapunál, repültünk volna – fűzte tovább Ser Roland. Bár szavait Myranda Royce-nak címezte, Alayne-re mosolygott közben.

– A repüléshez szárnyakra lenne szükségetek – válaszolta Randa –, és van itt néhány lovag, akinek lenne ehhez egy-két szava.

– Alig várom a szellemes eszmecserét – Ser Roland leugrott a lováról, Alayne-hez fordult és elmosolyodott. – Hallottam, hogy Lord Kisujj lánya csupa szépség és báj, de senki nem említette, hogy tolvaj is.

–  Uram téved, én nem vagyok tolvaj!

A lovag a szívére tette a kezét. – Akkor mivel magyarázod a lyukat a mellkasomban, ahonnan elraboltad a szívem?

– Csak u-ugrat t-téged, hölgyem – dadogta Ser Wallace. – Az u-u-unokaöcsémnek sosem volt sz-szíve. 

– A Waynwood keréknek egy törött küllője van; az a nagybátyám. – Ser Roland fülön suhintotta Wallace-t. – A fegyverhordozók maradjanak csöndben, amikor a lovagok beszélnek.

Ser Wallace elvörösödött. – Nem vagyok fe-fe-fegyverhordozó, hölgyem. Az u-unokaöcsém na-nagyon jól tudja, hogy engem lo-lo-lovaggá –

–…lovaggá ütötték? – segítette ki Alayne finoman.

– Igen, lovaggá – bólintotta Wallace Waynwood hálásan.

Robb pont ilyen korban lenne, ha életben maradt volna, jutott eszébe akaratlanul is. De Robb királyként halt meg, ez meg csak egy fiú.

– Édesapám a Keleti Toronyban jelölt ki számotokra szobákat – mondta Myranda Lady Waynwoodnak –, de attól tartok a lovagjaidnak osztozniuk kell az ágyakon. A Hold Kapuját nem arra szánták, hogy ennyi nemes vendéget szállásoljanak el benne.

– Te a Sólyom Tornyában leszel, Ser Harrold – folytatta Alayne. Jó messze Robintól. Ez szándékos volt, a lány tisztában volt vele. Petyr Baelish nem bíz ilyen dolgokat a véletlenre. – Ha örömödre szolgál, elkísérlek a hálótermedhez. – Ekkor a tekintete találkozott Harry-ével. Rámosolygott, és magában elmondott egy imát a Szűzhöz. Kérlek! Nem kell, hogy szeressen, csak kedveljen meg legalább egy kicsit. Az pont elegendő lenne.

Ser Harrold hűvösen nézett le rá. – Ugyan miért szolgálna örömömre, hogy Kisujj fattya bárhova is elkísérjen?

Egy hölgy páncélja az udvariasság. Alayne érezte, hogy vér szökik az arcába. Csak könnyeket ne, imádkozott. Könyörögve kérlek, nem szabad sírnom. – Ahogy kívánod, ser. És most, ha megbocsátotok, Kisujj fattyának meg kell keresnie nemes atyját, és értesíteni őt az érkezésetekről, hogy a torna kezdetét vehesse holnap. – Remélem, a lovad megbotlik az első küzdelemben, Örökös Harry, és az ostoba fejedre esel. Rezzenéstelen arccal végighallgatta a Waynwoodok bocsánatkéréseit, aztán sarkon fordult és elsietett.

A toronyhoz közel beleszaladt Ser Lothor Brune-ba, és majdnem ledöntötte őt a lábáról. – Harry az Örökös? Inkább Harry a Segg. Csak egy felkapaszkodott apród.

Alayne olyan hálás volt, hogy megölelte. – Köszönöm. Láttad valahol édesapámat, ser?

– Lent van a pincében – mondta Ser Lothar –, Lord Nestor magtárát vizsgálgatják Lord Graftonnal és Lord Belmore-ral.

A pince nagy volt, hideg, sötét és mocskos. Alayne gyertyát gyújtott és fogta a szoknyáját, ahogy leereszkedett. A lépcső aljához közel meghallotta Lord Grafton harsány hangját, úgyhogy azt követte. – A kereskedők eladni akarnak, az urak meg vásárolni – kezdte a sirályvárosi, amikor rájuk talált. Grafton nem volt magas ember, viszont erős karjai és széles vállai voltak. Haja piszkosszőke kóc. – Hogy akadályozzam meg mindezt, uram?

– Állíts őröket a kikötőbe. Ha kell, foglald le a hajóikat. A hogyan nem érdekes, a lényeg, hogy ne hagyja el élelem a Völgyet.

– De ezek az árak több mint tisztességesek – tiltakozott a kövér Lord Belmore.

– Te azt mondod, uram, több mint tisztességes, én meg azt mondom, kevesebb, mint ami kívánatos lenne. Várj türelemmel. Ha kell, vedd meg magadnak az élelmet, és raktározd el. Közeleg a tél, az árak feljebb fognak menni.

– Talán – jegyezte meg Belmore kétkedően.

– Bronze Yohn nem fog várni – panaszolta Grafton. – Nem kell áthajóznia Sirályvároson, megvannak a maga kikötői. Míg mi a termést gyűjtögetjük, Royce és a többi Nyilatkozattevő Úr ezüstre váltja a sajátjukat, ebben biztos lehetsz.

– Ó, remélem így tesznek – mondta Petyr. – Amint kiürülnek a raktáraik, minden ezüstjükre szükségük lesz, hogy tőlünk vásároljanak. És most, ha megbocsátotok, uraim, úgy látom, a lányom beszélni szeretne velem.

– Lady Alayne – üdvözölte Lord Grafton. – Gyönyörű ma reggel.

– Kedves, hogy ezt mondja, uram. Édesapám, sajnálom, hogy félbeszakítalak, de úgy gondoltam, tudni szeretnél a Waynwoodok érkezéséről.

– Velük van Ser Harrold?

Borzalmas Ser Harrold. – Igen.

Lord Belmore nevetett. – Sose gondoltam volna, hogy Royce elengedi. Vak, vagy teljesen ostoba?

– Becsületes. A kettő gyakran ugyanazt jelenti. Ha megtagadta volna a fiútól az esélyt, hogy bizonyítson, az töréshez vezetett volna kettejük között, szóval miért ne engedte volna? A fiú semmiképpen sem elég jó ahhoz, hogy elnyerje a helyet a Szárnyas Lovagok között.

– Ez igaz – morogta Belmore sötéten. Lord Grafton kézen csókolta Alayne-t, majd mindketten elmentek kettesben hagyva őt az apjával.

– Gyere – mondta Petyr –, sétáljunk. – Karon ragadta a lányt, és mélyebben levezette a pincébe; elhaladtak az üres tömlöc mellett. – No és, milyen volt az első találkozásod Örökös Harryvel?

– Szörnyű.

– A világ tele van szörnyűségekkel, édesem, ezt már igazán tudhatnád. Eleget láttál belőlük.

– Igen, de miért kell ilyen kegyetlennek lennie? A fattyadnak nevezett. Ott az udvaron, mindenki előtt.

– Amennyire ő tudja, az vagy. Az eljegyzés nem az ő ötlete volt.  Bronze Yohn kétségkívül figyelmeztette őt a ravaszságomra, te pedig a lányom vagy; nem bízik benned, és azt hiszi, alatta állsz.

– Hát akkor téved. Lehet, hogy azt hiszi, hogy valami nagyszerű lovag, de Ser Lothor szerint csak egy felkapaszkodott apród.

Petyr átölelte a vállát. – Az, ugyanakkor Robert örököse is. Harry idecsalogatása volt a terv első fele, most azonban meg kell őt tartanunk, és erre csak te vagy képes. A szép arcok a gyengéi, s kinek van gyönyörűbb arca nálad? Bűvöld el, babonázd meg.

– Nem tudom, hogy kell – motyogta szerencsétlenül.

– Ó, szerintem nagyon is tudod – mosolyogta Petyr, ám a lány észrevette, hogy a szemei nem mosolyognak. – Te leszel a leggyönyörűbb nő a nagyteremben ma este, bájos, akárcsak édesanyád a te korodban.  Nem ültethetlek az emelvényre, de megbecsült helyed lesz az asztal közepén. A fáklya fénye megvilágítja majd az arcod, s mindenki láthatja, milyen szép vagy. Hajtsd majd el az apródokat, drágaságom, ne is foglalkozz zöldfülű fiúkkal; lovagok fognak könyörögni a zálogodért.

– Ki akarná egy fattyú zálogát viselni?

– Harry, ha van annyi esze, amennyit az istenek egy libának adnak… de ne add neki. Válassz egy másik ifjút, s tüntesd ki vele őt. Nem akarsz túl lelkesnek tűnni, ugye?

– Nem – értett egyet Alayne.

– Lady Waynwood ragaszkodni fog hozzá, hogy Harry táncoljon veled, ezt előrebocsájtom. Az lesz a te esélyed. Mosolyogj rá, érintsd meg beszélgetés közben. Gúnyolódj vele, sértsd meg a büszkeségét. Ha úgy látod, reagál, mondd neki, hogy szédülsz, s hogy friss levegőre van szükséged. Egy lovag sem utasítana vissza ilyen kérést.

– Rendben, de… azt hiszi, fattyú vagyok.

– Egy gyönyörű fattyú, és a Védelmező lánya. – Petyr közelebb húzta őt, s arcon csókolta. – Tiéd ez este, édesem. Ezt ne feledd.

– Megpróbálom, apám – mondta Alayne.

***

Az este minden úgy történt, ahogy apja ígérte neki.

Hatvannégy fogást szolgáltak fel a lovagi torna hatvannégy résztvevőjének tiszteletére. A folyókból és a tavakból érkezett fogas, pisztráng és lazac, a tengerből rák, hering és tőkehal. Volt kacsa, kappan, páva, s hattyú mandulatejben; szopós malacokat hoztak szájukban almával. Három hatalmas bölényt roston sütötték a kastély udvarán, mivel nem fértek be a konyhába. Frissen sült cipók illata töltötte be Lord Nestor nagytermét, a sajtokat erős talicskákon hozták fel a pincéből. A vaj frissen volt köpülve, volt póréhagyma, répa, sülthagyma, cukorrépa, petrezselyem, fehérrépa. És aminek Alayne a legjobban örült, Lord Nestor szakácsai sütöttek egy fenséges citromtortát Óriásdárda formájában; tizenkét láb magas volt, s cukorból készült Sasfészekkel díszítették a tetejét.

Nekem, gondolta Alayne. Robin szintén szerette a citromos süteményeket, de csak mióta a lány elmondta neki, hogy azok a kedvencei. A tortához a Völgy minden citromját felhasználták, de Petyr megígérte, hogy hozat majd még Dorne-ból.

Az ajándékok is pompásak voltak. Minden résztvevő kapott egy selyemből szőtt ezüstös köpenyt, s egy sólyomszárnyakat mintázó lazúrkő brosst. Testvéreik, barátaik, édesapjuk és barátaik, akik eljöttek megnézni őket, díszes acéltőrökkel lettek megajándékozva, édesanyjuk, lánytestvéreik és jegyeseik pedig selymet és myri csipkét kaptak.

– Lord Nestor igazán bőkezű – hallotta Alayne Ser Edmund Breakstone hangját. 

– Bő keze van és kisujja –válaszolta Lady Waynwood Petyr felé biccentve. Breakstone azonnal megértette. Az ajándékok valódi forrása nem Lord Nestor volt, hanem a Védelmező.

Miután az utolsó fogást is felszolgálták és elvitték a maradékokat, az asztalokat kivitték a teremből, hogy legyen hely a táncnak, és behívták a zenészeket.

– Énekesek nem lesznek? – kérdezte Ben Coldwater.

– Az uraság ki nem állhatja őket Marillion óta – felelte Ser Lymond Lynderly. 

– Á, ő volt az, aki meggyilkolta Lady Lysát, ugye?

– Az úrnő nagyon szerette őt hallgatni, s talán túlzottan sokat megengedett neki – szólalt meg Alayne. – Amikor Lady Lysa hozzáment az apámhoz, elvesztette a fejét, és kilökte őt a Hold Ajtaján. Lord Robert azóta nem tűr meg semmiféle éneklést, a zenét azonban még mindig kedveli.

– Ahogy én is – mondta Coldwater. Felemelkedett a székéből, s a kezét nyújtotta Alayne-nek. – Hölgyem, megtisztelnél ezzel a tánccal?

– Nagyon kedves – mosolyogta Alayne, ahogy a férfi a táncparkettre vezette.

Ő volt az első partnere aznap este, de messze nem az utolsó. Ahogy Petyr ígérte, a lovagok sorban álltak a kegyeiért. Ben után Andrew Tollett jött, aztán a jóképű Ser Byron, a vörös orrú Ser Morgath, és Ser Shadrich, az Őrült Egér. Utána Ser Albar Royce kérte fel, Myranda zömök, buta bátyja s egyben Lord Nestor örököse. Táncolt mindhárom Sunderlanddel, és egyiküknek sem volt úszóhártya az ujjai között. (Bár attól a lábukon még lehetett.)  Uther Shett is megjelent, hogy megossza vele csöpögős bókjait miközben a lábán taposott; ellenben Ser Targon Halfwild nagyon lovagiasnak bizonyult. Eztán Ser Roland Waynwood kapta el és nevettette meg a többi lovagra tett gúnyos megjegyzéseivel. Wallace nagybátyja is megpróbálkozott ugyanezzel, de a szavak csak nem jöttek. Alayne megsajnálta és vidáman fecsegni kezdett, hogy ne érezze magát olyan kínosan. Amint a tánc véget ért, a lány kimentette magát, és visszaült a helyére inni egy pohár bort.

Ekkor jelent meg ő, Harry az Örökös, magasan, jóképűen és morcosan. – Lady Alayne. Felkérhetlek egy táncra?

Alayne egy pillanatra megfontolta. – Nem, nem hiszem.

A fiú arcába vér szökött. – Tudom, megbocsáthatatlanul durván viselkedtem veled az udvaron, mégis… meg kell bocsátanod. 

– Kell? – Alayne hátradobta a haját, belekortyolt a borába, és tovább várakoztatta. – Magyarázd el nekem, ser: hogyan bocsátasz meg valakinek, aki megbocsáthatatlanul viselkedett? 

Ser Harrold zavartan nézett rá. – Kérlek. Csak egy táncra.

Bűvöld el, babonázd meg. – Ha ragaszkodsz hozzá.

A fiú bólintott és a karját nyújtotta neki; ő elfogadta, s hagyta magát a parkettra vezetni. Ahogy arra vártak, hogy a zene folytatódjon, Alayne felpillantott az emelvényre, ahol Lord Robert ücsörgött, őket nézve. Kérlek, imádkozott, ne engedd, hogy rángatózni és remegni kezdjen. Ne itt. Ne most. Colemon mester ugyan valószínűleg tett róla, hogy Robert elegendő mennyiségű máktejet igyon a lakoma előtt, de mégis.

Ekkor a kezdetét vette a zene, s ők már táncoltak is.

Mondj valamit, biztatta magát. Sosem fog szeretni, ha nincs bátorságod hozzászólni. Meg kéne dicsérnie, hogy milyen jó táncos? Nem, ezt már valószínűleg egy tucatszor hallotta ma este. Ráadásul Petyr azt mondta, ne tűnjek túl lelkesnek. Helyette ezt mondta: – Úgy hallottam apa leszel. – Ilyesmit nem sok lány mondana a jövendőbelijének, de kíváncsi volt, Ser Harrold hazudik-e neki.

– Másodjára. Alys lányom két éves.

A fattyú lányod, gondolta Alayne, de nem mondta ki hangosan. – Bár neki más az édesanyja.

– Igen. Cissy igen csinos volt, amikor lefeküdtem vele, de a szüléstől akkora lett, mint egy tehén, úgyhogy Lady Anya összeházasította az egyik lovagjával. Sáfránnyal más a helyzet.

– Sáfrány? – Alayne próbálta nem elnevetni magát. – Komolyan?

Ser Harrold elpirult.  – Az édesapja azt mondja, minden aranyánál drágább számára. Gazdag, a leggazdagabb ember Sirályvárosban. Fűszerekkel kereskedik.

– Mi lesz a gyerek neve? – kérdezte Alayne. –  Fahéj, ha lány? Szegfűszeg, ha fiú?

A fiú erre majdnem megbotlott. – A hölgyem gúnyolódik velem.

– Ó, dehogy. – Petyrnek potyogni fognak a könnyei, amikor elmondom neki.

– Sáfrány gyönyörű, majd meglátod. Magas és karcsú, nagy barna szemei vannak, a haja meg akár a méz.

Alayne ráemelte a tekintetét. – Szebb, mint én?

Ser Harrold az arcát fürkészte. – Csinos vagy, ezt el kell ismernem.  Amikor Lady Anya először szólt nekem az eljegyzésünkről, tartottam tőle, hogy az apádra hasonlítasz.

– Kis hegyes szakáll meg minden? – Alayne nevetett.

– Nem úgy értettem…. 

– Mindenesetre remélem, jobban vívsz, mint ahogy a nyelved forog. 

A fiú egy pillanatra megütközve nézett rá, de ahogy a dal véget ért, elnevette magát. – Azt senki nem említette, hogy okos vagy.

Szép fogai vannak, gondolta Alayne, egyenesek és fehérek. És elbűvölőek a gödröcskéi, amikor mosolyog. Ujjával végigsimított a fiú arcán. – Ha valaha összeházasodunk, kénytelen leszel visszaküldeni Sáfrányt az apjához. Én leszek majd az egyetlen fűszer, amit kívánsz.

Ser Harrold vigyorgott. – Ígérd meg, hölgyem. Azonban addig is, viselhetem a zálogodat a tornán?

– Nem. Másnak ígértem… – Még nem tudta, kinek, de biztos volt benne, hogy találni fog valakit.