Vikingek 3. évad

Esküszöm, egyszer fogok írni a korábbi évadokról is külön-külön; dicsérni szeretném a sorozatot, mert megérdemli, nem véletlenül néztem végig két hét alatt (bár az első két rész között is eltelt ugyanennyi), ezt az évadot azonban akárhogy nézem, csalódás. Nem tudom, mi történt Michael Hirsttel, de valaki szóljon már neki, hogy ez így nagyon nem követendő vonal. Több közönségkedvenc főszereplőt is elvesztettünk, ami nyilván nem lenne probléma, ha nem írói hanyagság és ötlettelenség állna a haláluk mögött. Illetve nyilván fájna, de talán nem ennyire.

Eztán spoilerekkel folytatom baromi hosszan, úgyhogy ha még nem láttad és szeretnéd,usgyi. :D

Szóval ami a karakterizációt illeti.

A 3. évadban elég sok minden megváltozik, és elkezdenek kicsúszni a dolgok Ragnar kezéből; a wessexi tervei kudarcot vallanak, a szövetségesei hátba támadják amint kiteszi a lábát Angliából, Aslauggal való kapcsolata pedig csúnyán elmérgesedik, így egészen magára marad; úgy érzi mindenki csak elárulja és cserbenhagyja, és már senkiben sem tud megbízni - kivéve Athelstant. Kétségbeesik már csak a felvetésre is, hogy a fiú elhagyja, és könyörög neki, hogy maradjon, a halála után pedig gyakorlatilag összeomlik. 

Láttuk már azelőtt Ragnart gyászolni, a lányát, a bajtársait, de semmi nem törte eddig úgy össze, mint Athelstan elvesztése. A puszta két kezével temeti el őt a kedvenc helyükön a vízesésnél, keresztény módra, és ez az a pont, ahol kínosan nyilvánvaló válik: Ragnar nem "egy jó barátját" gyászolja, hanem olyasvalakit, aki a világon mindenkinél többet jelentett számára. Athelstan az évek során fokozatosan obszesszióvá vált, ami persze nem tudatosult egészen addig, míg el nem vesztette, de ettől kezdve minden cselekedetét ő motiválja. Különös, de Athelstan sosem volt olyan nagy hatással az események alakulására, mint halálában. 

S hogy jót tesz-e ez Ragnar karakterének? Vagy akár a sztorinak? Hát... nem annyira.

Ragnar gyászában is látványosan magára marad, látszólag se Lagerthát, se Björnt nem érdekli sem hogy Athelstan elment (holott szerették???), sem hogy Ragnar szenved. Persze ő is aztán mindenkitől elvágja magát, nem beszél szinte senkihez, csak Athelstanhez.  Párizs első lerohanása őrültség volt, teljesen tisztában volt vele, mégis megtette, mert eszköz volt a bosszúra. Nyilvánvaló, hogy az elejétől fogva tudta az igazságot, de ahelyett, hogy megölte volna Flokit, kegyetlenebb módszert választott; végignézte, ahogy kudarcot vall és gyakorlatilag beleőrül, mindeközben nem törődve azzal, hogy hányan halnak meg az övéi közül, ami egyáltalán nem rá vall.  A kiszámított kegyetlenség és a bosszúvágy abszolút igen, láthattuk ezt Jarl Borg vagy Horik esetében is. De ez nem.

Csak akkor kap észbe, amikor Björn élete veszélybe kerül, és itt csúszik a tervébe hiba. Súlyosan megsérül az ostrom során. Ragnar, az earl, a király, lényegében testi-lelki roncsként tengeti végig a maradék epizódokat; egy ponton már nagyon betegen, egyedül, a földön kuporogva szorongatja Athelstan ezüstkeresztjét, és megjelenik előtte Ódin és Jézus is. Én itt mondtam, hogy vége a karakternek, amivel meg is békéltem volna, és úgy hiszem, ő is, de az íróknak valahogy értelmet kellett adni a Seer jóslatának, miszerint "not the living but the dead will conquer Paris".

Sajnos Athelstanhez sem volt kegyes az évad. Néhány rész alatt szépen lerombolták mindazt a karakterfejlődést, amin az elmúlt két évad során keresztülment, és amit fantasztikus volt nézni. Először kapott egy semmilyen szerelmi szálat Judithszal, amit egyáltalán nem építettek fel, csak úgy hirtelen lett. Nem tudjuk miért. Senki nem érezte át, senkit nem is érdekelt (láthatólag a színészek se tudtak vele mihez kezdeni), és ugyanolyan hamar vége lett, mint ahogy kezdődött, mert Athelstan végül megint Ragnar mellett döntött. És hogy mi értelme volt ennek? Ami azt illeti, semmi, leszámítva hogy lett belőle egy baba, Alfred, akinek a neve mellé nem véletlenül került "Nagy" a történelemben; kissé ironikus módon ő volt ugyanis, aki sikeresen visszaverte a vikingtámadásokat, és uralma alatt egyesítette Angliát. Pici Alfred születésével (vagyis az évad felénél) nagyjából be is fellegzett az angolszász szálnak, innentől nem történt semmi, de ettől függetlenül bosszantó módon minden részben szerepeltek.

Ami szegény Athelstant illeti, ő sosem szerzett róla tudomást, hogy apa lett, ugyanis meghalt. Számomra az egész Born Again rész arról szólt, hogyan tegyünk teljesen tönkre egy csodálatosan komplex szereplőt. Athelstanben mindig is a belső konfliktusa volt a legérdekesebb. Egyfolytában megkérdőjelezte önmagát és a hitét, két kultúra és hitvilág közt vergődött ide-oda, és a többiekkel ellentétben megvolt benne az intelligencia, hogy felismerje: ez nem olyan egyszerű. Nem tudott mit mondani arra a kérdésre, hogy most ő akkor pogány-e vagy keresztény, mert rájött, hogy ez nem így működik. Erre mit csinál a sorozat? Athelstan előtt egy szép reggel megjelenik Isten, és ő hirtelen baromira biztos benne, hogy keresztény. Ezt reprezentálandó látványosan elhajítja a karperecét is, amit végképp nem értek, mert annak mindig is több köze volt Ragnarhoz és a szabadsághoz, amit kapott tőle, semmint az istenekhez. 

Ekkor már tudta, hogy veszélyben van, ezért is akarta elhagyni Kattegatot, de Ragnar miatt maradt. Láthatóan készült a halálára, szinte mosolyogva fogadta, én meg csak azt tudtam kérdezni, amit Ragnar: miért? Komolyan így kellett őt kiírni? Floki őrült féltékenységében fejbe vágta egy fejszével? (Az a Floki aki amúgy az egész évadban mást sem csinál csak barátokköztösen kettejüket nézi sötéten a távolból.) A másik értelmetlen halál Siggyé. Az egész vándoros sztorit úgy ahogy van nem értettem. Ez volt az ára annak, hogy Ivart meggyógyította? A két kisfiú halála? Siggy pedig feláldozta magát helyettük? MIÉRT. Szükségtelen volt ez és semmilyen szinten nem vitte tovább a történetet, cserébe összetörte a szívemet. Drága-drága Siggy lényegében mindent elvesztett az évadok során, először eltemette a férjét, aztán a lányát, de mégis volt hozzá ereje, hogy továbbcsinálja. Döbbenetesen erős, intelligens, felelősségteljes és NAGYON VALÓDI nő volt (ilyet írjatok nekem sokat), és a story arcja szempontjából felemelkednie kellett volna, nem ilyen ostobán meghalni. Drága Siggy.

Újabb fájó pont volt Thorunn. Kedveltem őt kezdettől fogva, mert érdekes és megható volt a története, s valami különös, tiszteletreméltó tartást éreztem benne a nyers egyszerűség mellett. Vigyorogtam amikor mondta Aslaugnak hogy olyan akar lenni mint Lagertha, aztán a csata után már nem annyira. Mert mit csinál? Kiköveteli Björntől hogy hadd menjen Angliába, mondván hogy képzett harcos, de azt úgy látszik nem számította bele a képbe, hogy a csatákban úgy gyakran megszoktak sérülni az emberek. Szerez is egy csúnya vágást az arcára. Björn olyan éretten viselkedik mint még soha, folyamatosan mellette van, nyugtatja, biztosítja a szerelméről, de csak elutasítást kap válaszként. Egy shieldmaidentől, akinek állítólag Lagertha a példaképe, ez a hiszti nevetséges. Bébi Siggy születése után azt hittem, végre visszakapjuk Thorunnt, láthatóan örült a babának, erre az évad végén láthattuk, ahogy elhagyja a gyermekét és Kattegatot.

Az évad felétől tehát az angol szál csőd, Kattegatot és Aslaugot szinte nem is látjuk, és Párizs is csak néha működött jól. Az ostromot például zseniálisan jól megcsinálták, bármely nagy költségvetésű filmes ostrom amit eddig láttam elmehet répát kapálni. Így kell ennek kinézni, semmi nem volt romantizálva, és az is tetszett hogy valóban rengeteg statisztát alkalmaztak. Látszott a tömeg, nem az volt mint a Fekete vízi csatánál (ami mellesleg a kedvenc GoT epizódom), hogy volt egy baromi látványos futótűz jelenet és attól kezdve csak a vaksötétben kalimpált néhány szál ember. Floki őrülete is nagyon jól be lett mutatva, és a vallomásjelenettel végre az is egyértelművé vált, hogy amit tett, azt puszta féltékenységből tette, köze nem volt az istenekhez. Külön kiemelném azt a jelenetet a vízben, amikor Helga magára hagyja - A+++-os alakítás Gustaf Skarsgardtól, és gyönyörű operatőri munka.

Ami pedig Párizs falain belül zajlott? Ó, ne. Egy csomó-csomó időt kaptak a vikingjeink rovására, de nekem senkit se sikerült megkedvelnem. A királyuk egy nevetségesen inkompetens, gyáva alak, aki helyett a lánya is sokkal alkalmasabb az uralkodásra, és akkor ott van a védők parancsnoka akinek azt az értelmezhetetlen BDSM jelenetet köszönhetjük. A hercegnő sem valami szimpatikus (attól tartok a színésznő miatt), de legalább bátor és az apja helyett is lelket önt az emberekbe.


Szóval, összegezve, ez most annyira nem volt jó, hiányzott a "családias" hangulat ami az előző két évadot jellemezte, s ahol inkább a kultúrára, hagyományokra és a mindennapi életre fókuszáltak, teret engedve a karaktereknek. Ezekből amiket én élveztem nem nagyon maradt mostanra semmi (Athelstannel együtt oda a sorozat lelke :()de azért kitartok, mert érdekes alapszituációt vetettek fel a következő évadra. Kíváncsi vagyok Rollo mihez kezd majd ebben az új helyzetben. Kapott egy második esélyt Ragnartól, remélem nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát.