Az Orange is the New Black után most egy újabb Netflixes gyöngyszemről fogok most írni. Úgy látszik, érdemes odafigyelni a sorozataikra, mert a Marvellel közös Daredevil számomra a 2015-ös év eddigi kedvence lett - ami egyébként meglepő, mert a Captain America, X-Men, Spiderman filmeket leszámítva a Marvel és a DC nem igazán az én világom. Mivel képregényeket sem olvasok, Daredevil alakjáról nem tudtam sokat, csak a Pókember mesesorozatból rémlett valami a vak igazságosztóról, és nemeziséről, Wilson Fiskről.
Lényegében tiszta lappal indultam, de ez nem bizonyult hátránynak, mert ez az évad eredettörténet. Nagy különbség, hogy a filmadaptációkkal ellentétben a készítőknek itt rengeteg idő állt rendelkezésükre. Nem kellett 120 percbe belesűríteni a hős gyerekkorát, szuper ereje felfedezését, kibontakozását, és #1 főellenség legyőzését. Minderre volt 13 rész. A Daredevil tehát lassan építkező sorozat, sok párbeszéddel, flashbackekkel, amik részről részre tovább árnyalták a karaktereket. Én imádtam ezt benne, de el tudom képzelni, hogy sokan pont emiatt hagyták abba.
Aki esetleg hozzám hasonlóan nem ismeri Daredevil hátterét a képregényből, annak most röviden vázolom, de későbbi flashbackekből egyébként kiderül. Az édesapja boxoló volt, és már a legelején elhatározta, hogy Matthew-nak nem engedi, hogy ezt az utat kövesse. Azt akarta, hogy a fia az eszéből éljen meg, ne az ökléből, és nagyon komolyan vette a taníttatását. Nem volt éppen nehéz dolga, mert Matt nagyon intelligens fiúnak bizonyult, ám a sok tanulás, olvasás elmagányosította - a többi gyerek kiközösítette és nevetett rajta. Ekkoriban ragadt rá a Daredevil gúnynév, amit később ismét felvett.
Még gyerekkorában, kilencévesen esett meg vele a baleset amelynek során teljesen elveszítette a látását, ugyanakkor szuperérzékei lettek. A kis Matt folytatta a tanulmányait, és édesapja halála után titokban képezte magát, majd miután elvégezte a jogi egyetemet, legjobb barátjával, Foggy Nelsonnal ügyvédi irodát nyitottak. Kettős életet él: napközben ügyvéd, éjjel pedig a bűnt üldözi. A sorozat kábé itt veszi fel a képregény fonalát, de senki ne essen tévedésbe - nem az ügyeik lesznek a középpontban, ez nem egy ügyvédes széria. (Ami azt illeti, kevesebb ügyfelük van az évad során, mint Jimmy McGillnek, ami szinte már lehetetlennek tűnik. :D)
Az opening minimalista eleganciájáról valamiért rögtön a Hannibal jutott eszembe (+pont), és szerencsére a továbbiakban sem kellett csalódnom. Az első jelenetben a kisfiú Matthew balesetét látjuk - elránt egy vak öregembert egy kamion elől, megmentve ezzel az életét, azonban a kocsiról ütközés közben lezúduló folyadék belemegy a szemébe. "I can't see!"-mondja az édesapjának, először halkan, aztán kiabálva, egyre hisztérikusabban. A snitt után Matt már felnőttként ücsörög a gyóntatófülkében, és a szokástól eltérő módon nem azért kér a paptól feloldozást, amit tett, hanem amit tenni fog.
Daredevil sok mindenben különbözik a többi szuperhőstől. Például katolikus - érdemes rá emlékezni, mert a hite és a másik élete között feszülő feloldhatatlan ellentét a későbbiekben rendszeresen előkerül. Akkor is mindig a templomba megy, amikor valami miatt elbizonytalanodik, és nála ez sokszor előfordul. Matt konfliktusos. Állandó belső harcban van önmagával; küszködik a vállára nehezedő titok terhével, és az egyedülléttel, amit ez szükségképpen magával hoz. Matt, akárcsak az apja, gyakran veszít - megszokott jelleggel vereti össze magát, nem egyszer félholtra, hogy úgy kell utána összevarrni. Matt sírni is szokott. Gyakorlatilag ő az első szuperhős, akit zokogni láttam a képernyőn, s talán ez is tetszett meg annyira a karakterben. Emberien esetlen és gyarló, de nem számít hányszor kerül a földre, mindig összekaparja magát, feláll és továbbcsinálja.
Hálaistennek a fő gonosz Wilson Fisknek is megtapasztaljuk az emberi oldalát, amit szintén gyerekkori visszatekintésekkel, és a Vanessával való kapcsolatán keresztül mutat be a sorozat. Látjuk, milyen könyörtelen azokkal, akik az útjába állnak, sőt, az sem okoz neki gondot, ha a saját emberét kell egy hiba miatt holtra vernie. Ugyanakkor látjuk kövér kisgyerekként lelki terror és családi erőszak áldozataként, és hogy milyen gyengéd és figyelmes például Vanessával, vagy a beteg édesanyjával. Amikor ordítozik, akkor is ez a frusztrált kisgyerek bújik elő belőle, és ezt a furcsa kettősséget Vincent D'Onofrio remekül hozza végig.
A mellékszereplők is nagyon jók és szerethetőek lettek, mindenki elég időt kapott rá, hogy kibontakozhasson. Karen, akiről először azt hittem csak epizódszereplő, de szerencsére állandó lett, okos, bátor, talpraesett és kompetens partnernek bizonyult a Fisk elleni harcban, még ha néha kicsit meggondolatlan is volt. Foggy meg...Foggy-ra szükség van, a vele közös jelenetek többnyire könnyedséget csempésztek az egyébként elég sötét, és szinte klausztrofóbikus hangulatú drámába, ami a sorozatra jellemző.
Említést érdemel még a kiemelkedően minőségi operatőri munka és a harcjelenetek koreográfiája - a Daredevilt egyszerűen jó nézni -, valamint a zene, ami többnyire hangsúlyosan jelen van, de nem zavaróan. Mindezek együtt remek atmoszférát teremtenek a sorozatnak, amihez újra és újra van kedvem visszatérni. Összességében tehát szerettem, és nagyon várom a következő évadot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése